2015. január 3.

Out of Reach

Drága olvasóim!

Örömmel jelentem be, hogy december elején a negyedik történetem, egyben ötödik blogom is elindult útjára. Őszintén remélem, hogy néhányan kedvet kaptok hozzá!


Néhány gondolat a történetről:
A főszerepben két Melbourne-i huszonéves áll, Nicolette és Ryan, kik szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra. Előbbi otthonülős, magányos farkas, alapvetően embergyűlölő, múltja miatt vált ilyen keserűvé. Utóbbi viszont szoknyapecér szerepében tetszeleg, és három társával, az internetfüggő Pixellel, a kissé butuska Sillyvel és a túlontúl laza Nathannel az utcákat járja, turista lányok után kutatva, azon a bizonyos decemberi napon viszont minden a feje tetejére áll, Ray ugyanis belemegy valamibe, amit ő maga sem gondolt végig alaposan. Két hetet kap rá, hogy megszerezze magának a leghűvösebb lányt - az elérhetetlen Nicolette-et.


Ott várlak titeket!

Millió puszi,
Bia

2014. május 3.

Búcsú

Kedves olvasók!

Ezennel bejelentem, hogy Bia Joy, május 3-án búcsúzik a Never Good Enough-tól.

Be kell vallanom, hogy rettentően fog hiányozni ez a történet, többször említettem már, hogy ezzel foglalkoztam a legtovább, több, mint öt hónapig tartott a megírása, annak ellenére, hogy a fejezetek száma nem haladja meg a harmincat se.
Nem tervezek hosszú bejegyzést, mindössze csak azt szeretném elmondani, hogy hálás vagyok. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire sokat jelent számomra, hogy elnyerte a tetszéseteket Amy és Tay története. A kommentek minden alkalommal mosolyt csaltak az arcomra, annál nagyobb elismerés nincs is, mikor valaki szebbnél szebb szócskákkal illeti a blogom. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki feliratkozott, hagyott megjegyzést, pipált, vagy egyszerűen csak örömét lelte a sztoriban. Köszönöm! Mindnyájatoknak hálával tartozom, nélkületek nem lett volna ez az oldal olyan, amilyen. Sajnálom, hogy nem tudom minden egyes olvasómat felkeresni és megölelgetni, bárcsak képes lennék rá, habár talán még az sem lenne elég. Szóval mindenki vegye úgy, hogy átöleltem és megajándékoztam valamivel, mondjuk csokival, azt mindenki szereti, nem? Remélem értitek, hogy mennyit jelentett számomra, hogy itt voltatok velem...
Ennek örömére pedig egy másik bejelenteni valóm is akad, mégpedig a következő blogom. Hangsúlyozom, hogy blogom, nem pedig történetem. Az ok mindössze annyi, hogy jelenlegen nincsen egy félig megírt elbeszélésem se, viszont nem szeretnék újabb két hónapos szünetet tartani, amíg lepötyögök valamit, tehát inkább kitöltöm az űrt egy cikkes, ajánlós, mindenes oldallal. A rengeteg kósza ötlet mellett három igen stabil lábakon álló történet kering a fejemben, ami annyit jelent, hogy nemsokára érkezem azzal is, addig is itt tudtok nyomon követni:


Ezúton pedig szeretném újfent megköszönni egy kedves olvasómnak, Elena Brame-nek, hogy a gyönyörű kinézetet elkészítette nekem (itt találjátok a másik blogját, amit társszerkesztőként vezet).


Köszönöm!

2014. május 2.

Epilógus

Kedves olvasók! Ez a nap is elérkezett, itt az epilógus, holnap pedig hozom a búcsúzó bejegyzést, ami többek között a következő blogom linkjét is tartalmazza.
Millió puszi,
Bia

A hideg kőnek döntöttem a hátam és keservesen sírtam. Éreztem a mélyről feltörő fájdalom erejét, ami átszakította a gátat és nem voltam képes abbahagyni a zokogást. A csempe jeges lehelete lyukat vájt a testembe, ezen át távozott belőlem minden emberi érzés. Arról volt szó, azt hittem, hogy nem kell végigcsinálnom. A félelem bekúszott a lelkembe, és úgy kapaszkodott, hogy már nem tudtam kiszorítani onnan. Rettegtem tőle. A mellkasom összeszűkült, az orrom eldugult, így alig kaptam levegőt. Egész testemben remegtem a sokktól, ami néhány perccel azelőtt ért. Az egyik kezem még mindig a mosdó oldalán nyugodott, szorítva azt, mintha az tartana életben, és az elengedésével beszippantana a mély. Bevallom őszintén, nem csak a fájdalomról ijedtem meg ennyire. Mi van ha ő nem akarja ezt? Mi van ha ez szab határt a szerelmünknek? Mi van ha soha többé nem akar látni? Bele se mertem gondolni, utáltam magam azért, hogy ennyire felelőtlen voltam. Legszívesebben levetettem volna magam a közeli torony tetejéről, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudtam, hogy gyűlölni fog ezért, éreztem a zsigereimben, hogy még nem állunk készen erre. Vissza akartam forgatni az idő kerekét, oda, ahol még ez a mérhetetlen, szorító fájdalom nem létezett.
Kulcszörgés. Hazaért.
- Amy, merre vagy? - kiáltotta boldogan, talán jó hírrel érkezett, vagy egyszerűen csak örült, hogy végre otthon lehet. Ennek tudatában még több könny szökött a szemembe, amelyek szépen lassan folytak végig az arcomon.
Némi keresgélés után benyitott a fürdőbe, és ott talált engem, a barátnőjét, pityeregve és reszketve üldögélni a csempének dőlve.
- Amy! - morogta idegesen, fogalma sem lehetett arról, hogy mi bajom. - Amy, mi a fene történt? - azzal arrébb tolt, hogy elférhessen mellettem. A zuhany és a mosdó közé voltunk beszorítva, kénytelen voltam elengedni a hűvös, fehér márványt és leereszteni a kezemet magam mellé.
- Úgy sajnálom... - szipogtam reményvesztetten, előre rettegve a reakcióitól, mikor feltárom előtte az igazságot.
- Nyögd már ki, hogy mi történt, megölsz ezzel! Pink szokás szerint akadékoskodott? Ed nem találta elég pontosnak egy mozdulatodat? Jim a sírás okozója? Összefutottál egy régi ismerőssel? Meghalt valaki? Kaptál egy fenyegető levelet? Bántottak? - találgatott egyre képtelenebb esetekkel próbálkozva, azonban nem sikerült megnyernie a lottót.
Nem voltam olyan állapotban, hogy magam közöljem a sajnálatos híreket, inkább a mellettem heverő csíkozott papírt a kezébe nyomva zokogtam egyre keservesebben. Expresszvonat módjára zakatolt a szívem, rá se mertem emelni a tekintetem, nem bírtam volna elviselni az arcára kiülő érzelmeket.
- Ez mit jelent? Pozitív vagy negatív? - fordította a fejemet az államnál fogva maga felé, hogy megválaszolhassam a kérdését. Lehetetlen küldetés volt bármit is kiolvasni az ebben a napszakban világosan csillogó szempárjából.
- Pozitív - feleltem síron túli hangon.
Csak egy pillanatra volt szüksége ahhoz, hogy az információ eljusson a tudatáig. A hűvös helyiségben lehűlt tenyereit az arcára tapasztotta, majd legnagyobb meglepetésemre felpattant és majmokéhoz hasonló örömtáncot járt a rendelkezésére álló szűk négyzetméteren.
- Kisbabánk lesz! - kiáltotta önfeledten, ezzel teljesen összezavarva az állapotos párját. Rátámaszkodott a mosdókagylóra, a tükörbe bámulva felemelte jobb mutatóujját és a fényvisszaverő lap felé bökött vele. - Nicholas Taylor, apa leszel! - Azzal hátravetette a fejét és angyali kacajjal töltötte meg a szobát.
- A te dolgod könnyű, mint a karikacsapás, nekem kell kipottyantanom - háborodtam fel még mindig könnyes szemekkel. Egy kő már lezuhant a szívemről, csattanással földet ért, de még mindig ott volt az a nagy kérdés, hogy huszonöt évesen miként leszek képes kipréselni magamból egy ötven centis, háromkilós csecsemőt, amit aztán szoptatni kell, ruházni, szórakoztatni, kicserélni a pelenkáját... nem egy leányálom.
- Amy - újra lekuporodott mellém, visszafogva a feltörő örömét, hogy komolyan tudjon hozzám szólni. - Őszinte választ kérek: nem akarsz gyereket?
- Csak a megszülős, felnevelős részét nem akarom - vallottam be, bár tulajdonképpen csupán ennyi lett volna a dolgom. - Mi lesz, ha nem lesz egészséges? Mi lesz, ha minden nap sírva jön haza a suliból, mert csúfolják a nagyobbak? Mi lesz, ha elhízik és gyűlölni fogja önmagát? Mi lesz, ha meghal kilencévesen egy gyógyíthatatlan betegségben? Mi lesz, ha nem fog szeretni? Mi lesz, ha utálni fog? Mi lesz, ha elszökik kamaszkorában és soha többé nem látjuk? Mi lesz, ha szakítunk és neki...
- Rendben, most fejezd be! - vágott közbe Tay. - Ugye tudod, hogy ostobaságokat hordasz össze? A mi gyerekünknek csak apám génjeitől kell tartania, ha azt megússza, nagy betegsége már nem lehet. Ha ez annyira fontos neked, majd kiakasztunk egy izmos férfit vagy egy edzett nőt ábrázoló képet a szobájába motivációként, nehogy túlsúlyos legyen. A gúnyolódást pedig mindenkinek meg kell tapasztalnia, te is kaptál, én is kaptam, anélkül nem is élet az élet. Meg kell tanulni kizárni a negatívumot, nehogy úgy járjon, mint te... még a végén beleszeret abba, aki csúfolja - varázsolt széles vigyort az arcára, tőlem viszont csak egy szúrós pillantást kapott. - Csodás anya leszel, nekem elhiheted, biztosan nem fog meggyűlölni a kicsi. Arról pedig ne is álmodj, hogy valaha elengedlek, ha akarnál se tudnál meglógni előlem.
Megkönnyebbülést jelző fény gyulladt a lelkemben, kezdtem némiképp megnyugodni. Ismételten túlreagáltam a dolgot, persze csak egy hangyányit.
- Tudom, hogy félsz magától a szüléstől, de ígérem, hogy mindkettőtökre vigyázni fogok. Ráadásul van a közelben egy kiváló kórház, ahol minden bizonnyal csak képzett orvosok dolgoznak. Ha Cassidyéhez hasonló DNS-t hordozó, montevideói csöves képes világra segíteni egy gyereket, akkor bárki. Mennyire lehet nehéz? Megfogod, kihúzód, lemosod, átadod. Ennyi! - húzott közelebb magához, csókot nyomva a fejem búbjára.
- Nő bennem egy apró emberke - töröltem le az utolsó könnycseppet az arcom széléről -, együtt dobog a szíve az enyémmel, de vajon hall engem? Heló, kisbaba... érdekes éveid lesznek, arra készülj fel! Fogalmam sincs hogyan kell etetni, büfiztetni, pelenkákkal babrálni, altatni, vagy fürdetni, de biztosítani foglak arról, hogy követhesd az álmaidat, azt csinálhasd, amit szeretsz, és esküszöm, hogy nem fogok meghalni, amíg legalább ötven éves nem leszel, addigra úgyis bőven eleged lesz már a vén anyádból. Apa lesz az engedékeny, akit nem érdekel a szobádban lévő kupleráj, én viszont hosszú órákon keresztül fogok neked beszédet tartani a rendről és a tisztaságról, mert megpróbálok felelősségteljes anya lenni. Nem tudom, hogy fiú vagy-e vagy lány, de garantálom, hogy meg fogod találni magadnak a tökéletes párt, akár egy gyermekkori ismerős lesz, akit az első pillanattól fogva kedveltél - hoztam fel Cassidyt -, akár valaki, aki az életed egy nehéz szakaszában kiránt a gödörből - következett Matt -, akár egy idegen, akit nehéz harcok árán de végül megismersz, és kiderül róla, hogy nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt gondoltad. Szép életed lesz, meglátod! - simítottam végig a hasamon, egyszerre felerősödött bennem az anyai ösztön. Rájöttem, hogy csak Matt miatt fojtottam el az ilyesfajta érzelmeimet, valamint, hogy tulajdonképpen mekkora kaland lesz felnevelni egy gyereket. Természetesen rettentő bénák leszünk, inkább ő fog tanítani minket, mint fordítva.
- Amy - vakarta meg a fejét zavarában Tay. - Azt ugye tudod, hogy akihez az imént beszéltél, az körülbelül egy ekkora - mutatott pár centinyi távolságot két ujja között -, repülőn felszolgálandó, sós mogyorónyi valami, akinek más dolga nincsen, csak úszkálni a medencédben?
- Miért, nem volt megható? - ráncoltam a homlokom olyan hangsúllyal, mintha azt közölném vele, hogy azonnal dicsérje meg a monológom, különben nagy bajba kerül.
- Én lennék az a valaki, akivel kapcsolatban nehéz harcok árán megvilágosodtál, csak azért, mert nyafogva elregéltem, hogy a volt barátnőm egy szégyenletes példánya az emberi fajnak? Meg persze azt se felejtsük ki, hogy a fogsorom mű... tehát mire következtethetünk a mai adás végén? Amanda Prince azokat a srácokat szereti, akik heteken át szívják a vérét, olyan ex menyasszonnyal rendelkeznek, aki pénzért bármire képes, valamint gyönyörű fehér műfogakkal villognak - poénkodott, és bár nem akartam, mégis elmosolyodtam annak gondolatán, hogy ez valóban valahogy így történt...
- Sajnálom, nem tudok frappánsan egyenlíteni. Nyertél! - adtam meg magam feltartva a kezeimet, jelezvén, hogy kivételesen felülkerekedett.
- Egyébként... - vette ismét kezei közé a tesztet, forgatta az ujjai közt, majd megszólalt: - Miért ilyen vackot vettél, a mai világban már olyat is lehet kapni, ami napra pontosan közli, hogy hol és merre tartasz.
- Elnézést, Mr. Kifinomult - forgattam a szemeimet egyre vidámabban, felébredve a kezdeti sokk hatásaiból. - Nem voltam eszemnél, mikor megvásároltam, a lényeg az volt, hogy használjon.
- Mostanra már megnyugodtál? - nézett mélyen a szemeimbe, amolyan lélekolvasós módon, amihez különösen értett.
- Azt hiszem - bólintottam, majd kicsit oldalra döntöttem a fejemet, az apró ablakon át pont a szemembe világított a Nap fényes sugara, ezzel gátolva a látásomat. - Leginkább a te reakciódtól rettegtem, meg persze a kínzó fájdalomtól, amivel jár, de felnőtt vagyok már, meg fogok birkózni vele.
Néhány percig némán ültünk egymás mellett. Imádtam, mikor a csönd beáll közöttünk, igazi meghitt hangulatot teremtett, mintha rajtunk kívül senki más nem lenne az egész világon. Egészséges kétségek ébredtek bennem az anyasággal kapcsolatban, nem lehettem biztos benne, hogy képes leszek felnevelni egy gyermeket, akinek figyelemre, időre, de legfőképpen temérdek szeretetre van szüksége. Ugyanakkor jobban belegondolva hálás voltam a korai érkezéséért, így több időt tölthetek vele együtt, az életének tovább lehetek részese. Tayre sandítva mosoly csüccsent az arcomra, hiszen lehetőséget kaptam, hogy vele osszam meg ezt a felülmúlhatatlan élményt, a kisbaba örökre összekötött minket.
- Beszéltem ma egy jó hírű ifjúsági magazin főszerkesztőjével. Az olvasók vágyait teljesítve keresett meg, hogy interjút készítsenek velünk és elsőként tárhassák fel, hogy mi történt az elmúlt hónapokban az életünkkel. Beleegyeztem, rögtön akar kezdeni, úgyhogy az egyik beosztotta már ma feltenne nekünk pár kérdést. Egyeztettünk még pár időpontot, fénykép is kell, Jimmel akar konzultálni... ma viszont csak annyi a dolgunk, hogy hatkor találkozunk egy újságíróval a közeli kávézóban, felteszi a kérdéseit, mi pedig válaszolunk. Gondolod, hogy menni fog? - tudakolta lopva a pocakomra sandítva.
- Vágjunk bele!

A kávézó meglehetősen üzleties hangulatot keltett. Annak ellenére, hogy a kiesésünk után szerzett lakástól - amit természetesen Tay édesapja vett - nem volt messze a cukrászdaszerű helyiség, még sosem jártunk benne, pedig többször elrobogtunk már előtte. Barátságtalannak tűnt, a modernizálás erőltetése volt jellemző, mindenfelől egyenes vonalak és szabályos négyzetek tekintettek vissza rám, barnás árnyalatot kapott szinte minden, a faltól elkezdve egészen a székek lábáig. Egyébként apró térről beszélünk, jobboldalt végig az üveggel fedett sütemények díszelegtek, míg mindent mást az asztalok foglaltak el.
- Gyönyörű - jegyezte meg Tay mosolygó szemekkel, hisz pontosan tudta, hogy az én fejemben éppen ennek ellenkezője fogalmazódott meg.
- Nézd, ott a hölgy! - biccentettem a húszas évei elején járó nő felé, hiszen nem lehetett volna eltéveszteni. Telefon hevert előtte a szabályos formájú asztalon, a mellette lévő széken laptop várta, hogy felnyissák, valamint (és ezen meglepődtem) egy apró hangfelvevő készüléket hozott magával, bizonyára jobban kedvelte, mint a mobillal való felvételt.
Tay a derekamnál fogva terelt közelebb hozzá, majd mikor észrevett minket felpattant, hogy kézfogással üdvözölhessen mindkettőnket.
- Teresa Howard vagyok, örvendek! - villantotta mosolyát. Fekete keretes szemüveget viselt, mely tökéletesen kiemelte arca kerekded formáját. Feje búbján pihent szőkés haja, egy igényesen készített kontyban.
Vele szemben foglaltunk helyet a kényelmetlen székeken, ő pedig a telefonjában turkálva keresgélte a kérdéseit. Felcsillant szemekkel konstatálta, hogy rálelt a dokumentumra.
- Úgy gondoltam, hogy ma áteshetnénk a legfontosabb öt dolgon, későbbre pedig hagyhatnánk a kevésbé lényegeseket - nézett fel a készülékéből egy pillanatra, majd miután bólintással jeleztünk, hogy az rendben lenne, benyomta a fekete hangfelvevő oldalán lévő aprócska gombot és kezdetét vette az interjú.
Bevallom, kissé feszélyezve éreztem magam, mert bár volt már részünk interjúban, újságnak még nyilatkoztunk a kiesésünk óta. Tay szeretett volna egy időre a háttérben maradni, mondván, hogyha Jimtől kaptunk egy lehetőséget, ne rontsa el a média azzal, hogy ezen a szokatlan ajánlaton csámcsog. Elvégre nem mindennapi, hogy egy hatodik helyen végző páros már a kiesésük napján szerződést kapjon, protekciós szagú volt a helyzet, éppen ezért nem lett volna jó, ha nagy dobra verjük. Így hat hónappal később viszont úgy festett a helyzet, hogy a világ tudni szeretné mi történt velünk. Éppen ezért éreztem a vállamra nehezedő súlyt, semmiképp sem szerettem volna csalódást okozni a továbbra is kitartó rajongóinknak.
- Elsőként arra lennék kíváncsi, hogy mi a véleményetek a verseny végleges állásáról? Számítottatok rá, hogy Vendy és Tim kerülnek ki nyertesként?
- Ha az elején tippelnem kellett volna - előzött meg a válaszadásban Tay -, hogy ki fog nyerni, biztosan kettőjüket mondtam volna. Hiszen együtt élték le az életüket, ismerték a másikat, nem kellett azzal tölteniük az időt, hogy megtárgyalják a múltjukat, nálunk viszont Amy előszeretettel faggatott szinte mindenről, ami velem történt. Ami pedig minderre rátett egy lapáttal az az, hogy rendkívül tehetségesek, szerintem maximálisan megérdemelték a győzelmet.
Megköszörültem a torkomat, és mivel egyetértettem Tayjel, inkább szóltam pár szót a többiekről.
- Ott voltunk a negyedik élő showban, felemelő volt úgy üldögélni, hogy számunkra már nem volt tétje. Mercytől és Leroytől búcsúztunk, ami nekünk azért volt közömbös, mert nem igazán sikerült megismernünk a párost. Talán ha közelebb kerültünk volna hozzájuk a verseny ideje alatt, biztosan nagyobb hatással lett volna ránk a kiesésük. Az elkövetkezendő adásokra is hivatalosak voltunk, legtöbbször hátul vártuk izgatottan a hétről hétre megszülető döntéseket. A verseny elbúcsúztatta Kerryt, aki valljuk be őszintén megkönnyebbült, a dobogó legalsó fokára Charlie és Clair került, aminek rendkívül örültem, hiszen mindketten megérdemelték ezt a helyet. A döntőben tövig rágtam a körmeimet, értelemszerűen Kimnek drukkoltam, de amint kiderült, hogy a testvérpár nyert, egyáltalán nem voltam elkeseredve, kiérdemelték.
Miközben Teresa lejegyzetelt néhány dolgot, Tay a szemét forgatva pillantott felém. Igaza volt, tulajdonképpen füllentettem, mikor azt állítottam, hogy nem voltam csalódott barátnőm második helye miatt. Tim és Vendy valóban tehetségesek, de szerettem volna, ha Ramiék kapják azt a bizonyos szerződét.
- Hogyan alakul most az életetek? Hány fellépésetek van, milyen jellegűek? - folytatta a hölgy.
Ezúttal sikerült nekem elsőként szóhoz jutnom.
- Jim táncegyesületénél az életünk egyenesbe került, visszafordíthatatlanul a tánc van a középpontban. Bármennyire is elképesztő volt ez az első hónapban, akadtak buktatói. Egy komolyabb vitába keveredtünk a negyedik héten, aminek a kiváltója egy rock and roll koreográfia volt... - hatalmasat sóhajtottam az emlékek feltörése következtében, mire Tay egyik kezét a derekamra vezette, míg a másikkal pocakomat simogatta, hogy emlékeztessen a babára és arra, hogy már elmúlt az a bizonyos időszak. - Hét napon keresztül mást sem hallottak a kollégáink és a szomszédságunk, csak egy egymást gyilkoló párt. Ismét előkerültek a verseny utolsó hetén minket ért sérelmek, a bokám, Cassidy és Matt... borzalmas volt, teljesen kivetkőztünk önmagunkból. Tay azzal érkezett haza a hétvégén, hogy belepusztul, ha továbbra is szívnia kell a véremet, azt hitte már lezárhatja az agyának ezt a zugát. Úgyhogy végül megbékéltünk.
Tay magához húzva csókot nyomott a homlokomra, majd válaszra nyitotta a száját.
- Amynek igaza van, átalakultunk két vadállattá, és csakis Ednek köszönhető, hogy végül észhez tértem, ő ébresztett rá, hogy mekkora őrültséget művelünk. A kezdetekkor könyörögtünk Jimnek, hogy a srác továbbra is mellettünk maradhasson, főleg mivel már egy párt alkotott Pinkkel, akivel még mindig döcögős a kapcsolatom. Viszont visszatérve a kérdésre, minden hónapban van egy kötelező fellépésünk, amik általában rendezvényekre és különböző gálákra vonatkoznak. Jim versenyre is akarja vinni a csapatát jövőre, úgyhogy arra is számítunk. Ezeken felül pedig szinte állandóan van programunk, folyton hívnak valahova, ami fantasztikus - vigyorodott el, valóban csodás volt, hogy az emberek kíváncsiak ránk.
Végre megtalált minket a pincér, és három kávérendelés felvétele után el is tűnt a szemünk elől.
- Hogyan épül fel egy teljesen átlagos napotok?
Tayre emeltem a tekintetem, aki bólintott, jelezvén, hogy kezdjem én.
- Reggelente általában korán kelünk, ébredés után felváltva használjuk a fürdőt, eszünk valamit, így nagyjából egy óra alatt mindig elkészülünk, tehát az egész délelőttöt bent töltjük a táncteremben. Egy-kettő körül szoktunk kimozdulni, akkor is csak a büféig jutunk el, hogy bekapjunk valamint ebéd címszó alatt.
- Ezután - vette át a szót Tay - általában mindig akad valami délutánra. Ha nem egy fellépés, akkor találka a húgommal vagy Pinkkel, viszont ha véletlenül semmi sem lenne betervezve, általában maradunk bent, ritkán fordul elő, hogy hazatérünk lazítani. Az estéket ketten töltjük otthon, ami azért érdekes, mert egyikünk sem tud főzni, szóval lényegében mindketten a szakácskönyv fölé görnyedve próbáljuk megfejteni, hogy hogyan kéne elkészíteni egy tál levest, hiszen nem élhetünk spagettin - mosolygott rám a barátom, mivel az az egyetlen étel, amit készíteni tud, de ő is tisztában volt vele, hogy nem az övé a legfinomabb tészta Miamiban. - A végén mindig valami felégett koszt marad, így sokszor inkább rendelünk valamit.
- Hétvégente pedig gyakran utazunk el Tay édesanyjához, ha éppen nincs bemutató vagy próba - tettem hozzá gyorsan, mielőtt az újságíró felteszi a következő kérdését, mivel ezt is fontosnak véltem.
- Muszáj megkérdeznem - vakarta meg az állát zavartan Teresa, biztosan kínos dolog következett: - Mi a helyzet Cassidyvel és Matt-tel?
- Ó... hát... hm... - Tay makogásba kezdett, nem tudta hogyan is fejezhetné ki, mi történt a volt menyasszonyával. - Cassidy felhívott, miután a harmadik élő show után világossá vált számára, hogy új társra leltem. Késő este volt, hosszú és fárasztó napon voltam túl, éppen zuhanyoztam, mikor a hívás elért hozzánk. Amy vette fel, én meg arra léptem ki a fürdőből, hogy a barátnőm higgadt hangon ecseteli a minden bizonnyal hisztérikus Cassidynek, hogy miért nem fogunk újra egy párt alkotni.
Elmosolyodtam, amint eszembe jutott milyen eksztázisban voltam, hogy megmondhattam a magamét Tay egykori barátnőjének. Sikerült megőriznem a hidegvéremet az eszmecsere közben, amitől ő csak méginkább tombolt, a végén már szinte sikítva közölte, hogy nincs is szüksége rá.
- Tay minden áron meg akarta keresni Mattet, hogy kezet rázhasson vele a kiesésünk estéjén. Nem kellett kutatnia utána, ő is pontosan így érzett, úgyhogy a színpad szélén megejtették a kézfogást, egyetlen szó nélkül. Azóta nem beszéltünk vele, Pink viszont többször is, állítólag visszaköltözött Minnesotába - feleltem a barátnőmtől hallottak alapján.
- Ezeket igazán jó hallani - jegyezte meg Teresa vidáman. - Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
- Az előttünk álló évben talán nem leszünk olyan aktívak, mivel új személy érkezik az életünkbe - húzta rejtélyes mosolyra a száját Tay. - Amy terhes! - jelentette be ünnepélyesen, innentől pedig megállíthatatlanul terjedt a hír.
- De amint újra lehetőségünk nyílik rá, munkába állunk - tettem hozzá, nehogy valaki azt higgye, vége szakad a karrierünknek.
Teresa teljes sokkba került, legalább annyira ledöbbentette a hír, mint engem, vagy mint később Jimet és Davist. Alig tudott megszólalni, az időközben megérkező kávé kortyolgatása után tudott csak értelmes szavakat mondatokká fűzni.
- Nahát, ezt nem gondoltam volna, gratulálok! - szólalt meg még mindig csodálkozva.

- Szerintem meglepően jól sikerült az interjú - törte meg a kocsiban beálló csöndet a párom.
- Milyen nevet adjunk neki? Mi illik a Taylorhoz? - morfondíroztam, meg se hallva mit mondott. Csupán arra tudtam koncentrálni, hogy kiötöljek egy tökéletes nevet.
- Ó, nem! - rázta meg a fejét erélyesen. - A mi gyerekünk nem lehet Taylor, az csak rontást hozna rá. Apám nevét nem viselheti egy ártatlan kisbaba, sokkal jobban jár, ha Prince lesz a vezetékneve.
- Biztos vagy ebben? - ráncoltam a homlokom aggódva, úgy tűnt feldúlta a kérdésem. - Te vagy az apja, a te nevedet kellene...
- Így lesz a legjobb - vágott közbe. - Sőt, neked sem fogom engedni, hogy felvedd a nevem, ha elveszlek - simított végig szabad kezével a karomon, miután hatalmasat sóhajtott, hogy lenyugtassa magát.
- Ha fiú lesz, megkaphatja a Nicholas nevet? - néztem felé egy halvány mosollyal.
Hálás pillantást vetett felém, majd már vissza is fordította tekintetét az útra, nehogy balesetet okozzon.
- Ha lány, akkor pedig Evelyn - ajánlotta fel anyukám keresztnevét, amitől elöntött az őszinte öröm.
Kilenc hónappal később Nicholas lett. Nicholas Prince.

2014. április 30.

Huszonhetedik fejezet: A kisfilm

Péntek reggel a drága párom azzal ébresztett, hogy hirtelen széthúzta a sötétítő függönyöket, ezzel kirántott álmaimból, ugyanakkor kiégette a szemeimet. Minden gyomorgörccsel küszködő, nagy fellépés előtt álló, táncoslábú lány ilyen ébresztésre vágyik.
Nem beszéltünk sokat, különösebben egymásra se néztünk, azonban a próbák közben ez elkerülhetetlen volt. Viszont erre a napra maradt a páros produkció tökéletesre ismételgetése, tehát javarészt a kedves indiai fiú karjai közt pörögtem, ami meglehetősen felemelő érzés volt, valamivel jobb kedvre derített a vidám mosolya.
Ezután Eddel üldögéltem a próbatermünkben, mindenki szétszéledt, volt egy elütni való óránk.
- Mi a helyzet köztetek? - tette fel a kérdését néhány percnyi csevegés után. Tudtam, hogy cicózás nélkül fog a közepébe vágni, és bármennyire is kedveltem őt, nem akartam vele átrágni a témát.
- Most tartunk ott, hogy legszívesebben kiesnénk, hogy többet ne kelljen látnunk a másikat - sóhajtottam fel, közölve a fájdalmas igazságot. - Őszintén szólva kezd elegem lenni belőle, kitalálhatnának végre valami párcserét, hogy felpezsdítsék a versenyt.
- Gondolod, hogy attól elmúlnának az érzéseid? - tudakolta széles vigyorral a képén, mintha a helyzet mulatságos lett volna, pedig cseppet sem volt az.
- Húsz dolcsiban fogadtál Gustave-val, hogy még ezen a héten összejövünk, vagy mi? - emeltem meg az egyik szemöldökömet kérdőn.
- Milyen alattomos dolgokat feltételezel rólam... húsz dollár? Ötvenet tettem rátok, ha ma este bent maradtok, a következő adásig pedig elcsattan az első csók - vigyorgott büszkén, mintha díjat érdemelne azért, mert megjósolt valamit, aminek az esélye egyenlő volt a nullával.
- Ma tényleg be foglak mutatni annak a barátnőmnek - morfondíroztam elterelve a témát, hátha nem tűnik fel neki és cseveghetünk tovább másról.
- Azzal nagyon jót tennél velem, kezdem komolyan egyedül érezni magam - sóhajtott fel, bennem pedig felötlött, hogy talán Pink is hasonlóan érez, csak nem meri kimondani. Mindössze pár hónapja szakított Kenttel, mégis tudtam, hogy neki állandó szeretetre van szüksége, leginkább férfiaktól. Ő az a fajta lány, akinek folyton kell valamiféle támasz, olyan, amit csak egy hím adhat meg, így valószínűleg ennek hiánya miatt telepedett az anyjához. - Milyen lányról van szó?
- Pinknek hívják, minden vágya, hogy ellentmondjon ennek a névnek, leginkább feketében jár, tetszik neki ez a stílus. Sosem volt még nála jobb barátnőm, bármiről lehet vele beszélni, bármire képes és a sötét külseje ellenére színes egyéniség, igazából kedve szerint változtatja önmagát, minden azon múlik, hogy éppen milyen passzban van. A sütés a szenvedélye, egyszer majd biztosan fog nyitni egy saját cukrászdát vagy egy éttermet, a főzés is közel áll hozzá - áradoztam a lányról, hátha felébreszthetem Ed kíváncsiságát.
- Adhatok neki egy esélyt - felelte elmosolyodva.
- Kedves tőled - viszonoztam a gesztust.
Ezután mindennapi dolgokat tárgyaltunk ki, mint például az esetleges ma estére szánt öltözékem, időközben megérkeztem a többiek, szóval folytatódhatott a próba, bár már vészesen közeledett az élő show kezdete.
Nem sokkal később útnak indultunk Tayjel a helyszínre, hogy ránk aggassák a páncélzatunkat és felkenjenek a képünkre egy újabb réteg vakolatot. Legalább egy órán keresztül ültem a sminkes előtt a székben, szeretett volna latin kinézetet kölcsönözni az erre nem alkalmas arcomra, több-kevesebb sikerrel, majd beleküzdöttem magam egy röhejesen kicsi ruhába, legalább két mérettel a megfelelő alatt volt, úgyhogy levegőt szinte egyáltalán nem kaptam. Úgy néztem ki, mint egy riói fruska, Leroy ennek örömére elkapta a kezem és megpörgetett a folyosón, Josh pedig valami hasonlót akart művelni, viszont őt sikerült még idő előtt leállítanom. Tay ismét formális öltözetet kapott, öltöny-csokornyakkendő, mintha másban már fel se léphetett volna. Nevetségesen festettünk, tény és való, mégis izgatottan ültünk a színpad szélén, a hozzátartozókra várva.
Legnagyobb meglepetésemre Kim egy nagyjából vele egykorú lánykát ölelgetett, aztán mikor arccal felém fordult, döbbenetes felfedezést tettem. Nelly volt az, aki elszökött Kimtől és akit én segítettem be a meghallgatásra. Öröm volt látni, ahogyan igazi testvérekhez méltóan, vigyorogva társalognak. Charlie a szülei nyakába ugorva kezdte az estét, a két kedves tekintetű felnőtt ismét időt szakított a fiú meglehetősen fontos fellépésére. Josh, Carla, Robert és Penny az egyik sorban csapatba verődtek, minden bizonnyal az aznapi esélyeket latolgatták. Tim és Vendy a barátaik és a szüleik gyűrűjében izgatottan pattogtak, vagyis inkább csak a lány, aki már alig bírt magával. A történész sem volt különösebben nyugodt, az ujjait tördelte és mélyeket lélegzett. Mercy és Leroy valószínűleg a színpad mögött oldották a feszültségüket, de az is előfordulhat, hogy csak nem szúrtam ki őket a tömegben. Shannon a tökéletes ismerősei mellett állva mesélt valamit, mindnyájan hevesen bólogattak, szóval valószínűleg a versenytársai minősíthetetlen teljesítményét firtatta. Kerry egy lánnyal beszélgetett a bejárat mellett, reméltem, hogy a barátnője, megérdemelt egy igazi, hű társat. Rami egyedül üldögélt az egyik sorban, ennek ellenére nem volt elkeseredett, hozzám hasonlóan a tömeget pásztázta. Clair fiatalabb, csinos emberekkel vette körül magát, a gyerekeire tippeltem, biztosan támogatni szerették volna az édesanyjukat élőben is, nem csak a képernyőn keresztül.
Már elég türelmetlenek voltunk Tayjel, szerettük volna még utoljára átölelni a barátainkat és családtagjainkat a nagy műsor előtt.
Alig egy perccel később megjelent Honey, azonban határozottan nem egyedül. Egy tolószékben ülő nőt tolt maga előtt, akinek az arca sugárzott a boldogságtól és a tömény szeretettől. Első pillanattól fogva szimpatikus volt nekem. Az ötvenes évei legelején járó hölgy barna haja rövidre volt nyírva, kezeivel belemarkolt a sajátos járműve karfájába, lábai az erre kifejlesztett tartón pihentek, öltözékét viszont alig tudtam kivenni a sötétben. Felénk tartottak, én pedig a közeledésükkel párhuzamosan lassanként kisilabizáltam, hogy kihez lehet szerencsém, a potenciális kilét pedig mosolyt csalt az arcomra.
- Nicholas! - kiáltott fel önfeledtem, mikor kiszúrta egyetlen fiát. Tay elkalandozott elméje eme névre visszavándorolt hozzánk, odakapta a fejét és széles vigyor terült szét az arcán. Azonnal leugrott mellőlem és egy forró öleléssel üdvözölte édesanyját, Honey pedig rám pillantva halványan elmosolyodott. Tehát már azzal is tisztában voltam, hogy kit juttattam Tayt eszébe a kiruccanásunkkor, mikor a keresztnevén szólítottam kínomban.
Innentől kezdve legalább tizenöt percig levakarhatatlan boldogság csücsült a párom arcán, szinte alig hitte el, hogy tényleg eljött az anyja.
- Örvendek Amy - nyújtotta a kezét felém, melyet derülten megráztam -, már mindkét gyermekemtől rengeteget hallottam rólad!
- Ez mindenképp kölcsönös, kedves... - vakartam meg az állam zavartan, Tay egyszer sem említette a nevét, ezzel kellemetlen helyzetbe taszítva engem.
- Whitney - segített ki ő maga, ezt egy biccentéssel köszöntem meg.
Amint megérkeztek az én hozzátartozóim is, hatalmas öleléssel köszöntöttem Mattet, aki biztosított, hogy minden rendben lesz, mert kezdett egyre jobban fölmenni a vérnyomásom. Rachel csalódottan mesélte, hogy Davisszel karöltve immáron mindketten szinglik lettek, a kivételesen hosszú, tartós kapcsolataik után az ikerpárral. Davisszel megígértettem, hogy ezen a fellépésen nem jelenik meg, hiszen azon a héten már átutazta miattam az országot egyszer, nem kérhettem ezt ismét. Pink megérkezésének pillanatában a színfalak mögé siettem, hogy Edet kivonszoljam és bemutassam a lánynak, akit váratlanul ért a kialakult helyzet, mégsem látszott csalódottnak, úgyhogy magukra is hagytam őket. Tay búcsút vett a családjától és hátra indultunk inni pár kortyot, lenyugtatni önmagunkat és találkozni az extra fellépővel, ezúttal egy dán táncos személyében, akiről őszintén szólva még nem hallottam, éppen ezért vezérelt a kíváncsiság.
- Nem is említetted, hogy anyukád... - jegyeztem meg, ahogy az öltözőink felé igyekeztünk. Képtelen voltam befejezni a mondatot, nem találtam a megfelelő szavakat az állapotára és a legkevésbé sem szerettem volna tiszteletlen kifejezést használni. Döcögős volt a kapcsolatunk, mégis szerettem volna tisztában lenni a válasszal.
- Azt állítottam, hogy Cassidy nagynénje mindkettőjük életét megmentette - idézte fel a szülést, aminek a borzalmas körülményeit egyszer már megosztotta velem, bent az ominózus lépcsőházban. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem történtek maradandó károsodások. Máig érthetetlen oknál fogva az egyik lába lebénult.
Bólintottam, jelezve, hogy köszönöm és értem, majd kettéváltunk az öltözőkhöz érve. Mindkettőnknek szüksége volt pár percnyi magányra, én később üdvözöltem a sztárfellépőt, az európai srácot, aki azért érkezett, hogy lenyűgözze a közönséget lehengerlő sztepp tudásával, Carl legnagyobb örömére.
Harmadikok voltunk a listán, így volt némi időnk a színpadra lépés előtt. A három négyes közül pedig nekünk kellett utoljára táncolnunk, szóval nyerő helyzetbe kerültünk. Ennek ellenére pillanatok alatt elrepült az idő, mielőtt észbe kaphattunk volna, Tayjel már a fal mögött álltunk, várva a kisfilmünkre, amit csupán füllel tudtunk megismerni. Azonban ezúttal minden más volt... egy csilingelő női hang indította a videót.
Nos, azt talán mindenki észrevette, hogy Amy és Tay kapcsolata nem indult fényesen. Azonban azt, hogy ez mennyire volt súlyos, a következő felvétel mutatja.
Ekkor bejátszották az én hangomat, párosítva az arcommal, amit bár nem láthattam, pontosan emlékeztem mindenre. Miért vagy itt, ha nem akarod ezt? Nem akarsz táncolni? Nem akarsz kiállni az emberek elé és mosolyt csalni az arcukra? Nem akarsz elismert lenni? A szavaim betöltötték a teret, síri csönd uralkodott a nézők sorai között a falra kivetített események láttán. Az egész szidást bevágták, ez akkor történt, mikor Tay leblokkolt a csapatos megmérettetésen és meg tudtam volna fojtani, akár puszta kézzel is.
Felkészülten álldogáltunk a helyünkön, kézen fogva, ahogy illik, azonban a feszültség növekedésével éreztem, ahogy mindkettőnk tenyere egyre inkább izzad. Nem pillantottunk egymásra, felszegett állal bámultunk magunk elé, mintha semmi sem történne.
A helyzet pedig egyre csak romlott... - folytatta a hang.
Ekkor próbákról való durva szitkok következtek, amiket az első héten egymásra szórtunk. Tay lekicsinyítő mondatai, majd az én válaszaim, rossz érzés kerülgetett már a hallgatásuk miatt is.
Aztán elérkezett az első fellépés, a köztük lévő marakodás pedig egyszeriben megszűnt... Sőt!
Leesett az állam, amint megütötte a fülemet Tay nyúzott nyögdécselése és halandzsázása, mikor felvonszoltam őt a szobánkba az apró nézeteltérése után a szórakozóhelyen, az első élő show estéjén.
A második hetük gyorsan eltelt, bár Tay barátunk tartott egy beszédet a társai előtt a kapott pár szeretetéről, azonban úgy tűnt ő maga nem tartja be intelmeit. Majd a harmadik hét meghozta a várt románcot... volt itt minden: bokaprobléma, közös vacsora, lépcsőfordulóban való hosszadalmas, mély beszélgetés, egy majdnem bekövetkezett csók, nem kívánt volt menyasszony, pánikroham, egy kellemetlen puszi, ami bár szájat ért, mégsem Amy kapta.
Így hát szépen be is játszották az összes felsorolt eseményhez tartozó képsort, fültanúja lehettem saját magam szerelembe esésének, ami egy igen bizarr szituáció volt.
Már csak egy kérdés maradt: mi lesz velük a következő héten, bevallják önmaguknak a nyilvánvaló tényeket? Csak a nézőkön múlik, hogy ez kiderül-e.
Azzal felcsendült a zene és már nyílt is a fal, nekünk viszont időre volt szükségünk. Nekem időre volt szükségem, hogy megemésszem a hallottakat, hogy összeszedjem a gondolataimat, leállítsam a szívem szapora verését, a fulladást, a maró fájdalmat, ami belülről emésztett, annak érdekében, hogy minőségit produkáljak a színpadon. Azonban az idő nem állt le a kedvemért, Tay rántott egyet rajtam, megpörgetett és már kezdődött is a koreográfia. Minden bizonnyal őt is felkavarták a hallottak, csakhogy sokkalta jobban viselte, mint én, az ájulás szélén álltam és minden vágyam volt, hogy elfuthassak jó messzire, ahol senki sem talál rám. Nem bírtam felfogni, hogy milyen mély hatást gyakorolt rám, képtelen voltam koncentrálni.
Először csak rá-rátapostam a lábujjaira, viszont ezeket viszonozta is, persze nem szándékosan. Egyértelműen szét voltunk esve, feltett szándékom volt felkutatni és képen törölni azt, aki a kisfilmet vágta és a szöveget írta. Tettem a lábaimat egymás után, egy másodperccel később viszont azt vettem észre - egy bizonyos lépés után, ahol tetőtől talpig hozzá kellett simulnom -, hogy a zene kicsúszott a talpaim alól és elvesztem a ritmusban. Nem engedelmeskedtek a végtagjaim és képtelen voltam visszakerülni a zenébe, menthetetlenül és visszafordíthatatlanul elcsúsztam, szinte egyszerre a párommal, aki kétségbeesetten próbálta behozni a lemaradásunkat, azonban a dallam folyton egy-két lépéssel előttünk járt. Tudtuk, hogy elérkezett a vég, összekapcsolódott a tekintetünk és elhatároztunk, hogy zenehibával vagy anélkül, de végigtáncoljuk az Ed által kidolgozott mozdulatsort. Tay arca elárulta, hogy nevetségesnek tartott mindkettőnket, amiért egy ilyen ostobaság miatt képesek voltunk elrontani a lehetőségünket. Immáron másodjára tettem tönkre mindkettőnk számára a műsort, annak ellenére, hogy a csúszásban mindketten hibásak voltunk.
Kínszenvedés volt minden további pillanat, alig tudtunk pontos mozdulatokat produkálni, majd hosszadalmas másfél perc után végre elhalkult a zene, pár csöndben lejtett lépés után pedig befejeztük.
Kedvem lett volna zokogni, a menekülés gondolata pedig újra és újra úrrá lett az agyamon. Egy ezidáig ismeretlen helyen kezdett hasogatni a lelkem, a siker tükrének összetört, fényes, éles darabjai beleálltak a testembe és lehetetlen volt kitépni őket a felszakadt bőrrétegemből. Rettegtem a zsűri szavaitól, a kieséstől, a visszaköltözéstől, a visszatérő unalmas életemtől, Edtől, de legfőképpen attól, hogy soha többet nem láthatom Tayt. Ennek gondolatától hideg futott át a hátamon.
A színpad közepén helyezkedtünk el, közel egymáshoz, mégis tisztes távolságban, egy testrészünk sem ért össze, pár centi volt a karjaink között.
- Mielőtt ez a két makacs férfi lehord titeket mindennek - ragadta magához a szót elsőként Jennifer -, azt azért szeretném megjegyezni, hogy a többiekkel ellentétben nektek mindössze két napotok volt erre a produkcióra, Amy zúzódása miatt. Ennyi idő alatt egy számotokra teljesen új műfajt hibátlanul elénk tárni képtelenség, szóval merem állítani, hogy én nem csalódtam bennetek - azzal át is adta a helyét a másik két tagnak. Hálás voltam a védelméért, mégsem éreztem magam jobban tőle.
David következett:
- Ha már Jennifer felhozta a témát, mint a mellettetek szóló érvet, azért azt szögezzük le, hogy én nem tehetek a ti szerencsétlenségetekről, magatoknak okoztátok a bajt, egyikőtök a makacssággal, másik meg az ügyetlenséggel. Ti ketten vagytok felelősek azért, hogy a rendelkezésetekre álló időt fel tudjátok használni, ne menjen el holmi Cassidykre és Pinkekre, akiknek semmi közük nincsen a versenyhez. Ettől még az előadásotok csapnivaló volt, rosszabb, mint mikor négyen álltatok előttünk és Tay agya megállt. Őszintén sajnálom, hogy nem volt elég az idő, de ez senkit sem érdekel! Nektek mindössze annyi volt a feladatotok, hogy figyeltek a koreográfusra, ehelyett sikeresen tönkre vágtatok egy bokát. Komolyan, Amy, mi a fene volt ez? Összezavart a kisfilm? Nem tudsz megbirkózni a saját érzéseiddel? Kapd már össze magad kislányom, hogy akarsz így befutni? Tay, ez rád is vonatkozik, döntsd el, hogy sikeres akarsz lenni Amy mellett, vagy pedig szerelmes, mert a kettő együtt nem megy - csóválta a fejét a durva mondandója után.
Zavart, hogy ennyire nyíltan foglalkoztak az érzéseinkkel, mikor fogalmuk sem volt semmiről.
Carl volt az utolsó a sorban, látszott rajta, hogy legszívesebb inkább csöndben maradna, csakhogy ezt nem tehette meg jelen helyzetben.
- Csak azt szeretném elmondani, főleg inkább Amynek, hogy a YPC-nél ilyesmiért már régen kirúgtak volna. Viszont mindenki hibázik... ezt tiszteletben kell tartani, de képtelen vagyok rá.
Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem. Mit mondhatnék, igaza volt... ezt már nem lehetett arra fogni, hogy senki sem tökéletes.
Cameron elegáns öltözetben termett mellettünk, viszont tekintettel a helyzetre semmit sem kérdezett, köszönettel tartoztunk ezért. A sokszor ismételt kódjainkat ledarálta a nézőknek és már engedett is hátra.
Kerry, Charlie, Kim és Clair mind a színpad mellett vártak rám, bánatos tekintettel figyelték, ahogy lebattyogtunk hozzájuk. Tay rögtön tovább is állt, én azonban Kim karjai közé vetettem magam szégyenemben.
- Ne aggódj, a közös produkciótól majd leesik a zsűri álla! - simogatta a hajamat, reménykedve, hogy ezzel képes visszaadni az életerőm.
- Látnod kéne engem Shannonnal, mi leszünk az utolsók... tökéletes lezárása lesz az estének, két merev fiatal, akik képtelenek érzelmeket produkálni - mosolygott rám Kerry, várva, hogy viszonozzam a gesztust, amit egy sóhaj után meg is tettem. Kedves volt tőle, hogy vigasztalni próbált.
- Tudod, az élet megy tovább, ha pedig kiestek, akkor sem szabad elkeseredned, mert ha nem így, akkor majd máshogy biztosan sikeresek lesztek - bölcselkedett Clair egy sütit nyomva az orrom alá, amit hálásan elfogadtam.
Mindnyájuk szavait nagyra értékeltem, mégis Charlie, a legfiatalabb adta a leghasznosabb tanácsot:
- Szerintem beszélj Tayjel.
Csakhogy túl gyáva voltam ahhoz, hogy kopogtassak az ajtaján és kitárjam előtte a szívemet, féltem, hogy nem viszonozza az érzéseimet. Hisz hogyan viszonozhatta volna? Számára mindig is Cassidy volt az egyetlen, akit négyéves kora óta ismert és szeretett, nem várhattam el tőle, hogy holmi jött-ment Amanda Prince mindent megváltoztasson.
Így hát az öltözőmben a tükörnek dőlve vártam, hogy a négyes produkcióra kerüljön a sor és vége legyen a napnak, másra sem vágytam csak egy kiadós zuhanyra, amivel lemoshatom magamról a történteket, alvásra és egy vigasztaló ölelésre a barátnőmtől. Ismét összezúztam az életem, csakis én tehettem a történtekről, nem okolhattam érte senki mást.
Egy órával később kénytelen voltam előbújni rejtekemből, levedlettem a ruháimat, kaptam újat, a sminkemet is megigazították, majd a fal mögé vonszoltam magam és lelkiekben felkészültem egy újabb kudarcra. Kimék még javában készülődtek, a reklám éppcsak elkezdődött, ennek ellenére kilengést jeleztek a mutatóim, mikor Tay mellém lépett, de eszem ágában sem volt rápillantani vagy akár megmozdulni.
- Nem tudom miért vagy olyan dühös rám Pink miatt, te ugyanúgy vétkes vagy ebben az egészben - törte meg a közénk beállt kínos csendet, mire hitetlenül felröhögtem. Egész testemet felé fordítottam, ő is hasonlóan tett, úgyhogy szemtől szemben várta a válaszomat.
- Azt hiszed, hogy ez mind Pinkről szól? Vagy Cassidyről? Tay, ez kettőnkről szól, rólad, és arról, hogyan ölted ki belőlem az önbizalmamat! Neked sosem voltam elég jó, bármit tettem, az kész katasztrófa volt számodra, annyit nem voltál képes mosolyogva közöni velem, hogy szép volt, Amy! - túrtam bele a hajamba idegesen.
- Ne próbáld meg rám kenni az egészet, te sem vagy teljesen tiszta! Vegyük például azt a bizonyos letorkolást a rontásom után. Szerinted hogyan éreztem magam? Az egészet azért csináltam, hogy kiejtsenek, nem gondoltam, hogy emiatt a te jövődet is kockáztatom. Folytatnod kellett volna, miért nem tetted? - szegezte nekem a kérdést, mintha én tehettem volna mindenről.
- Értem, szóval ez is az én hibám. Igazad van, ha te leblokkolsz, akkor nekem kell elvinnem a balhét - dobbantottam egyet a lábammal, kétségtelenül felnyomta bennem a pumpát. - Egyáltalán miért akartál kiesni? Illogikus...
- Pillanatnyi elmezavar volt - legyintett füllentve egy hatalmasat, az arckifejezése pedig tökéletesen leleplezte ezt. - Érthetetlen dolgok azért a te listádon is vannak. Nem árultad el, hogy mit műveltem részegen, pedig fontos lett volna, mindkettőnk számára. Elhallgattad, hogy végignézted a válógatói videómat, mégis biztos vagyok benne, hogy így történt. Mindent tudni akarsz a múltamról... közben pedig folyton visszatalálsz a kis barátocskádhoz, aki természetesen ma is itt van, Pinkkel karöltve, mintha a világon semmi sem történt volna. Ez annyira beteges, te nem annak látod?
Mélyeket lélegeztem, hogy kordában tudjam tartani önmagam. Kegyetlen volt a vitánk... de annyira gyönyörű volt, már ha szabad ilyen szavakkal illetni egy férfit. A frizuráját pontosan belőtték, egy leheletnyi alapozót kentek a helyes képére, még mindig az elegáns, formális öltözetét viselte, engem viszont belekényszerítettek valami habos-babos borzadályba. 
- Szerintem beteges az, hogy nem vagyunk képesek leülni és normális, civilizált emberek módjára megvitatni, hogy mi van köztünk! - böktem egyik ujjammal rá, majd önmagamra.
- Csak egy dolgot akarok tudni - közölte témát váltva, tajtékzó tekintettel, villámokat szóró szempárral. - Igent mondtál neki?
- Mi?! - ráncoltam a homlokomat értetlenül.
- Igent mondtál Mattnek? - pontosított a kérdésen.
Arcomat a tenyereimbe temettem és visszafojtottam a könnyeimet.
- Nem kérte meg a kezem - motyogtam bele az izzadt kezeimbe, remélve, hogy azért így is hallja. Nem voltam képes felemelni a fejem, nem tudtam a szemébe nézni, rettegtem attól a barna kettőstől. - Miből gondoltad?
- Összezavarodtam. Azt állítottad, hogy megbeszéltetek valamit... - emlékeztetett, hiszen ilyen tényleg említettem, csakhogy a jelentése épp ellenkező volt.
Leeresztettem a karjaimat magam mellé, szemben találtam magam Tay kétségbeesett tekintetével. Sötétség övezett minket, halk zene sűrődött át az egyik öltözőből, a jelenlévő nézők csevegése töltötte be az egyébként is zajos színfalak mögötti világot. Shannon elhaló sikolya valahonnan messziről érkezett mégis kivehető volt. A zsűri tagjai várták az aznapi utolsó versenyzői előadást, a többiek már mind túl voltak a nehezén. Azt rebesgették, hogy Charlie, Clair, Tim és Vendy együttese elkápráztatta a közönséget és a zsűrit egyaránt, Shannon, Kerry, Mercy és Leroy viszont jócskán leszerepeltek, érthető okok miatt.
- Szakítottunk - jelentettem ki bizonytalanul, egyenesen Tay szemébe nézve, hátha ki tudom olvasni, hogy pontosan mire gondol, mit érez. Nem volt szükségem ilyesmire, azonnal megszólalt.
- Ne, ne, ne... - fogta a fejét döbbenetében. - Kérlek Amy, mondd, hogy miattam!
- Persze, hogy miattad, mégis ki másért? De ez már nem számít - ráztam meg a fejem a földet bámulva. - Neked Cassidyvel kell lenned, ő az, akit szeretsz, nyilvánvalóan.
- Látom semmit sem értesz. Pedig én még azt hittem, hogy túl egyértelműek az érzelmeim és már régen tisztában vagy velük. Az a sok apró jel... a szórakozóhelyi incidens, az a csók, ami kis híján elcsattant, a reakcióm a videón, valamint a helyzetek, mikor nem tudtam visszafogni magam és a szavaim elárultak. Komolyan nem vetted észre? Nem vetted észre, hogy mennyire szeretlek? - bökte ki pont azt, amit hallani akartam, csakhogy nem tudtam hinni neki, ugyanakkor kibogozhatatlan gondolatsorok kusza szövedéke képződött az elmémben. Semmit sem értettem.
- Honnan tudod mi történt a klubban? Honnan tudod, hogy láttam a videót? Tay, összezavarsz - sóhajtottam fel. - Mi a helyzet Cassidyvel?
- Pár nappal később kezdett derengeni, hogy miféle dolgokat műveltem az első élő show után. Hogy voltál képes elhallgatni? Talán ha már akkor tudom, megbeszélhettük volna és nem lett volna szükség erre a két hétnyi szenvedésre. Egyébként pedig Tim mondta, hogy nagy valószínűséggel megnézted a felvételt a válogatóról, hiszen kiküldted, mikor ez volt a szándékod - válaszolta meg a kérdéseimet készségesen, kivéve egyet, úgyhogy szúrósan pillantottam rá, mire folytatta. - Cassidyt a tizenöt perc letelte után kihajítottam a lakásból, ostobán viselkedett. Számomra csak te létezel - lépett közelebb hozzám, én viszont válaszképp hátráltam egy keveset.
- Nem szerethetsz, egyszerűen képtelenség! Ha az ember szeret valakit, nem úgy viselkedik vele, ahogyan te tetted velem! Megaláztad a barátaimat, lekicsinyító dolgokat vágtál megállás nélkül a fejemhez, elvártad, hogy a maximumot teljesítsem de nekem még ez sem volt elég! Fájt minden egyes együtt töltött perc, legszívesebben elmenekültem volna, hogy soha többé ne kelljen találkoznom veled, gyűlöltelek! Gyűlöltelek, a rémesen égnek álló hajadért, a kifinomult stílusodért, a túl fehér fogaidért, a megránduló szemedért minden alkalommal mikor egy gúnytól csöpögő jelzőt aggattál rám. Gyűlöltem magamat, amiért szépen lassan, észrevétlenül, akaratlanul beleestem az apróságaidba, a családod szívszorító történetébe, de te meghallgattad Cassidyt, megcsókoltad Pinket és tovább szívtad a vérem, mintha jobb dolgod nem lenne... - halkítottam a heves szavaim után. - Miért, Tay, miért csináltad?
- Bonyolult - vezette át ujjait haján. - Elkeseredettségemben jelentkeztem a versenyre, Cassidy elhagyott, úgy éreztem az életemnek többé nincsen értelme, elszállt és vége. Azonban megláttalak téged, abban a bosszantóan fülledt váróteremben, a magad bizakodó mosolyával remélted, hogy lesz esélyed a legjobbak közé jutni. Nem tudtam ellenállni neked, ahogy a meseszép szemeiddel az enyémeket fürkészted, hosszú másodperceken keresztül, egy pillanat alatt megfeledkeztem Cassről. Csakhogy melletted volt valaki, Matt, és dühös lettem magamra, amiért ilyen könnyedén elvarázsoltál, miközben még mindig arra vártam, hogy a menyasszonyom visszatérjen hozzám. Úgy döntöttem elnyomom. Elnyomom az érzelmeimet, hiszen úgy mindkettőnknek könnyebb, eltaszítottalak magamtól a rendelkezésemre álló eszközökkel, a mi esetünkben szavakkal. Amy... annyira sajnálom! Minden nap hazudtam neked, összetörtem mindkettőnk szívét, pedig állíthatom, hogy nálad gyönyörűbb, csodásabb, tehetségesebb lány nem létezik.
Nem akartam elhinni, felfogni, hogy miket mond. Szerettem volna önfeledtem a karjaiba hullani, megcsókolni, de nem tettem. Hatalmas lyuk tátongott a szívemen, mintha kiharaptak volna belőle egy darabkát és szétcincálták volna. Fájdalmat éreztem a gyomromnál, mintha valaki belém rúgott volna, ott, ahol a legjobban fáj. Pislognom kellett, hogy ne eredjenek el a könnyeim, nem tehettem meg a sminkesemmel, hogy a felülmúlhatatlan alkotását elkenem.
- Nem tudom elhinni, nem vagyok képes rá! Elképzelhetetlen, hogy már nem szereted úgy Cassidyt, mint azelőtt, nem tudom megérteni, ez lehetetlen! Hiszen azt mondtad, hogy még gondokodsz rajta... hogy még van rá esély. Akkor most miért közlöd velem, hogy mindvégig szerettél, miért kínzol Tay? - ütöttem bele a vállába, hogy nyomatékosítsam a gyötrelmemet.
- Csak azért mondtam, hogy lássam a reakciódat, de te csupán közömbösséget mutattál azáltal, hogy még válaszra sem méltattál azon az éjszakán. Hogyan tudnám neked bebizonyítani, hogy már az első pillanatban nyomot hagytál bennem? Ott ültél már legalább egy órája, türelmetlenül, rajtad a kapott szám, 278 619 - idézte fel bennem az első versenyben töltött napot, mire kihagyott egy ütemet a szívem. - Mindkettőnknek megvolt a maga tökéletes története, nekem a gyermekkori románcból kialakuló szerelem, neked pedig a srác, aki mindenkinél jobban szeret, és megmentett téged a legnehezebb időszakban. Mindkettő összetört, csak azért, hogy a miénk élhessen.
- Te emlékszel... emlékszel a számomra? - csuklott el a hangom.
- Nyilván! Amy, el kell hinned nekem, hogy szerelmes vagyok. Nézd! - azzal bal oldalon kibányászta az ingét a nadrágja fogságából, majd felhúzta éppen annyira, hogy láthassam a tetkóját. Pontosabban a helyét. - Az utóbbi napokban, mikor eltűntem néhány órára, egy hatásos, de annál fájdalmasabb kezelésen voltam. Ma már mindent meg lehet oldani némi lézerrel. El akartam tűntetni azt a bélyeget, már régebben meg kellett volna tennem. Azonban egészen mostanáig vártam, hátha meggondolja magát és visszatér hozzám, viszont ahogy ez megtörtént, rájöttem, hogy már nincs is szükségem rá, teljes ember vagyok. Persze csak ha igent mondasz az ajánlatomra: te meg én és a tánc. Badarságot beszélnek, mikor azt állítják, hogy nem lehetsz társam a munkában és az életben is. Nekünk sikerülni fog, tudom, mert hónapok óta másra sem vágyom. Kérlek Amy, bocsáss meg nekem! Mit mondasz?
Szeretett. Képes volt a saját testi épségét kockáztatni értem. Miattam teljesített gyengén a válogatón. Majdnem megcsókolt. Megnyugtatta a szaporán zakató szívemet, mikor nem tudtam elérni őt. Emlékezett a számomra. Eltűntette a volt barátnőjét és az együtt töltött időt jelépező bőrfestményét. Szeretett.
- Itt vagyunk, itt vagyunk! - ordította Kim, ahogy az indiai társával szinte belénk üköztek. - Alig fél percen belül kezdünk, gyere Tay, mi onnan jövünk be! - rántotta el a fiút a jobboldalra, ellenkezni se volt időnk.
Hirtelen eszembe jutott, hogy a közös produkció még hátravan, visszatértem a versenybe és Rami után sietve elfoglaltam a helyem baloldalt.
A reklámnak vége szakadt, egy keringő zene töltötte be az egész nézőteret. Kinyíltak a falak és már kezdődött is az előadás, szinte ösztönösen lépdeltünk mind a négyen, egy ismert műfajt táncolhattunk. Rami vigyorogva vezetett, sokszor elhaladtunk a másik pár mellett, időnként Tay szemébe tudtam nézni, viszont ki kellett várnom a legvégét, csak akkor tudtam közölni vele a döntésem.
Gyönyörű volt a mozdulatsor, mégis türelmetlenül vártam a végét. Már arról is megfeledkeztem, hogy bizonyítani akarok a világnak az előző produkciónk selejtessége miatt. Fülemben dübörgött az ismerős dallam, egészen a lelkemig hatolt és emlékeztetett azokra az időkre, mikor apukám a lábára állítva körbetáncolta velem a nappalit, anyukám pedig egy örömteli mosollyal figyelt minket a konyhából. Odakint zord tél uralkodott, hűvös szelek szántották végig a főutat, de ez akkor nem számított, hiszen mikor felnéztem az édesapámra, ő egy kacsintással jelezte, hogy már rajta vagyok az úton, ami elrepít a siker kapujáig.
Rami megpörgetett, majd egy szempillantással később már egyedül álltam az Ed által meghatározott pózomban - feltett karokkal és szorosan egymás mellé szorított lábakkal -, Tay felvette a tükörképemet a másik oldalon, amíg közepén az eredeti páros néhány lépés erejéig újra együtt lehetett. Sok időnk nem volt lazítani, az ázsiai fiú már vissza is tért hozzám, folytatódott a párcsere, azonban ekkor már biztos voltam benne, hogy nincs sok hátra. Vadul vert a szívem, a zene magas hangereje ellenére hallottam, ahogyan zakatolva pumpálja a vért, alig bírtam már magammal. Röpke fél perc múlva pedig elérkezett a pillanat.
Rami megtorpant, én meg pörögtem, pörögtem és pörögtem - ügyelve rá, hogy el ne szédüljek, mert az egyik próbán nem sokon múlott, hogy hasra essek és újabb bokafájdalom lépjen fel - majd Tay előtt találtam magam, mindkét kezemet a mellkasára helyeztem, ő pedig átfogta a derekamat és a homlokát az enyémnek döntötte. Ez még a koreográfia része volt, Kimék mellettünk hasonlóan tettek, majd az utolsó dallamnál, mielőtt elhallgatott volna a muszika, mindnyájan hátra hajtottuk a fejünket, hatásos véget kölcsönözve a produkciónak, szoksás szerint Ed jóvoltából. Sötétség és teljes csönd telepedett a méretes teremre, fejemet újra természetes pozícióba helyeztem, ahogy a párom is.
- Mit mondasz? - tette fel újra a kérdését.
Hogy volt-e kedvem továbbra is Tay oldalán űzni az ipart, tényleges párként a való életben?
- Igen - feleltem suttogva, nehogy belezavarjak a show drámai lezárásába, aminek kulcsa a némaság volt.
Tay orrhegye az enyémet csiklandozta, ekkor azonban a köztünk tátongó lyukat is eltűntette, ahogy derekamnál fogva közelebb húzott magához, felsőtestével rásimult az enyémre és ajkait rátapasztotta a számra. Varázslatos érzés volt, ahogy puha seprűként kényeztette ajkaimat, majd egy pillanattal később nyelveink kezdtek szenvedélyes csatába. Leírhatatlan boldogság árasztotta el minden porcikámat, lehunyt szemekkel élveztem, hogy magával ragad a pillanat. Bár már nem forogtam, közelebb álltam az összeeséshez, mint előtte bármikor, remegő térdeim miatt Tay vállába kellett kapaszkodnom, nehogy véletlen megöleljem a padlót. Kezeivel továbbra is a derekamat tartotta, egyik mutatóujjával egy pontot cirógatott, amitől újra és újra átjárt egy hűvös érzés, bár határozottan pozitív volt. Nem bírtam megállni, hogy beletúrjak bozontos barna hajába, ami a művelet végén is engedelmesen állt a helyén, az ég felé nyúlva. Felgyúltak a fények, de Taynek esze ágában sem volt elengedni, pedig már alig kaptunk levegőt a felhevült helyzetben. Egyetértettem vele, szívem szerint örökké ott maradtam volna vele a színpadon, egy túlfűtött csók közepette, koromsötét némaságban. Azonban a sűrű füttyök és biztatások ellenére el kellett válnunk egymástól, a zsűri felé fordultunk, széles vigyorral az arcunkon, ami eltűntethetetlennek bizonyult.
Kimre sandítottam, aki egy kacér pofával fejezte ki gondolatait.
David megköszörülte a torkát és beszédre nyitotta ajkait.
- Nos, azt hiszem olyat is láttunk, amit talán nem kellett volna, remélem annak értékelését nem várjátok el tőlem - közölte szigorúan, mintha bűnt követtünk volna el egy csókkal. Viszont az határozottan látszott egy gyenge pillanatában, hogy egy mosoly csusszan át az arcán. - A két páros közös erővel előadott produkciója meglepően tetszett, nem tudom, hogy ez minek köszönhető, a harmóniának, a szorgalomnak, vagy a bizonyítási vágynak, de tulajdonképpen mindegy is. Köszönöm!
- Azt hiszem - folytatta Jennifer -, hogy rám ez az iménti szerelmes csók nagyobb hatással volt, mint maga a produkció, sajnálom - pillantott Ramiék felé, akik elnézően bólintottak. - Komolyan Carl, vedd át a szót mert a végén még elsírom magam!
- Ahogy óhajtod, kedvesem - csettintett a férfi -, szívesen áradozom erről a négyesről, ugyanis nem hittem volna, hogy ez a párcserés megoldás sikeres lesz, és mégis, lássatok csodát, engem megnyertetek vele! Összhangban voltatok, bár Amy néha az előzőhöz képest most mintha sietni próbált volna, szerencsére Rami mindig megfelelően tartotta az ütemet. Gratulálok!
- Hölgyeim és uraim, ez aztán nem volt semmi! - tipegett végig a színpadon Kelly, rockos stílusú öltözetében, bőr határú nadrágban és Metallicás felsőben, majd megállapodott Tay mellett. - Történt valami a színfalak mögött? - dugta az orra alá a mikrofont.
- Nézd vissza a felvételeket, biztosan ott is van kamera, ha már a lépcsőházban kifigyeltetek minket - szorított egyet az időközben összefonódó kezeinken.
- Remélem, hogy azért nem haragszotok a műsorra a mindent feltáró film miatt - pillantott felém kérdőn a hölgy, aztán már nyújtotta is a mikrofont.
- Végül jól sült el - reagáltam tömören, biztosítva afelől, hogy erről szó sincs.
- Kim, te mit gondolsz? - fordult az időközben elkalandozó lány felé, akit Rami egy oldalba bökéssel térített észhez.
- Azt hiszem, hogy Amy az egyetlen olyan személy a versenyben, akiben igaz barátra leltem. Voltak hullámvölgyek, való igaz, de kilábaltunk belőlük. Azt pedig mindképp szeretném elmondani, főleg azért, mert ezen a fantasztikus napon a testvérem is itt van velem, hogy Amy volt az, aki a félénk rokonomat bekísérte a színpad mellé a válogatáson. Ezt sosem fogom elfelejteni - küldött egy puszit felém, amit viszonoztam.
Ramit a családjáról kérdezte, hogy ne csak rólunk legyen szó, majd a színpadra szólította a dán táncost, mi pedig szabadok voltunk.
Tay az öltözőjében a falnak döntve csókolt meg, szüntelenül.

- A negyedik, egyben a mai utolsó biztos továbbjutó pedig nem más, mint - tartott hosszú hatásszünetet Cameron, mielőtt kibökte volna a szerencsések neveit. - Kim és Rami!
A két fiatal pedig már rohant is le a színpadról, őszintén örültem a boldogságuknak.
Összekapaszkodtam a mellettem álló Charlie-val, aki négyünk közül a legidegesebb volt. Clair a szélen mosolyogva várta, hogy megszülessen a döntés, Tay pedig az oldalamon állva csókot nyomott az arcomra, jelezvén, hogy minden rendben lesz. Elhittem neki, mert tudtam, hogy bárhogy is döntenek, mi ketten együtt leszünk.
- A mai két potenciális kiesőnk Clair és Charlie, valamint Amy és Tay - vázolta a helyzetet Kelly, hátha valaki számára nem egyértelmű. - Jennifer, kérlek kezdd te az értékelést, a végén pedig döntsd el, hogy melyik párost szeretnéd jövőhéten is itt látni.
Nem féltem. Meglepő, de nekem, aki a válogatón elájult, az elégedettségen kívül más nem költözött a lelkembe. Úgy éreztem, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, Tayen csimpaszkodva egy sötét emelvényen, nem érdekelt, hogy kiesünk-e vagy sem. Hiszen ha bent maradunk, az szenzációs, bizonyíthatunk a következő héten is, együtt, igazi párként, lakótársakként. Ellenben ha a zsűri Clairék mellett dönt, akkor úgyis elénk fog tárulni egy új lehetőség, elvégre táncra születtünk.
- Amikor felkértek a zsűri egyetlen női tagjának, figyelmeztettek, hogy kemény meló lesz. Szerepeltem világhírű filmekben, kikerültem meghatározó magazinok címlapjára, táncoltam és énekeltem millióknak szóló rendezvényeken, amelyek alkalmával legalább öt kilót leadtam a nyugtalanság miatt, de semmi nem volt ahhoz az érzéshez fogható, mikor döntened kell emberek sorsáról. Marad vagy megy? Egyáltalán nem mindegy. Már harmadjára taszítanak bele a nézők ebbe a rémes szituációba, és mintha egyre nehezedne. Nem tudok nektek épkézláb érveket adni, mindkét páros a szívemhez nőtt, Charlie csibész stílusát különösen szeretem, de ne haragudjatok rám, nem a mai előadás, hanem inkább az elmúlt két hét miatt Amynek és Taynek kell folytatnia a versenyt - biccentett Cameron felé elkeseredve.
- Köszönöm Jennifer. David, te következel - pillantott a zenész felé a műsorvezető.
A roskadásig tömött nézőtérről bekiabálások érkeztek, amelyeket valamelyikünket éltették. Méretes táblák hirdették, hogy ki kinek szurkol, a színes, világító betűk a sötétségben is tökéletesen látszottak. A hangulat a nyomasztó ítéletre várás ellenére fergeteges volt, egymást túlüvöltve igyekeztek érvényesíteni magukat a nézők.
- Szerintem mindenki számára egyértelmű a döntésem, ezért nem is húznám sokáig az időt. Amy és Tay, ma nem láthattuk azt a tehetséget, ami bennetek rejtőzik, amit őszintén sajnálok, de ez már a kép része, nem tudok enélkül döntést hozni. Clair és Charlie szokás szerint harmonikus produkciót tártak elénk, majd a négyesük is levett minket a lábunkról. Egyértelműen nektek kell továbbmennetek - hozta meg a döntését könnyedén, természetesen nem lepett meg a határozottsága, csalódott bennünk.
- Úgy fest a dolog, hogy minden Carlon múlik, kérlek dönts a két páros sorsáról - engedte át a szót a legutolsó zsűritagnak.
- Clair és Charlie produkciója makulátlan volt. Tisztában vagytok vele, hogy miben remekeltek, éltek az ellentét adta lehetőségekkel, kihasználtok minden percet a gyakorlásra, nem lazsáltok, ez kiderül a felvételekből. Persze néha időt kell szakítani Clair szülői vágyaira, sütésre, főzésre, mégis látszik, hogy felkészülten álltok elénk minden héten. Amy, pontosan tudod, hogy mit gondolok rólad. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet mondanom, de ma már láthattuk, hogy a kamerák mindenütt ott vannak, szóval igazság szerint bármikor leleplezhetnék, hogy nekem te vagy a kedvencem ebben a versenyben. De múlt héten azt is megmondtam, hogy ha nem fogod a maximumot nyújtani, nem én leszek az, aki majd kiáll érted. Elvesztetted a kiváltságot, nem tudom többé fogni a kezed. Tayről nem is beszélve, aki már régen elvesztette a bizalmamat. Fájó szívvel, de tőletek búcsúzunk ma este - hirdette ki a végleges ítéletet Carl.
Charlie szorosan magához ölelt, mielőtt Kelly letessékelte volna őket a színpadról, felcsendült az ismerős dallam, mire a nekünk szóló, utolsó tapsvihar köszönetképp intettünk a közönségünknek. Még javában folyt Cameron beszéde arról, hogy szavazni kell, ha nem akarják a nézők, hogy a következő héten az ő kedvencük álljon kiesettként, mikor Tay felém fordult.
- Elkeseredett vagy? - kérdezte összevont szemöldökkel.
- Sosem éreztem magam fantasztikusabban - nyugtattam meg, mire széles mosolyra húzta száját.
- Tudod, annak nincs is helye a versenyben, aki egy ilyen ijesztő gót barátnője, mint Pink. A tehetségtelenségről nem is beszélve... - forgatta a szemét játékosan, nekem pedig muszáj volt kacagnom.
Minden versenyző felcsörtetett mellénk a színpadra, megölelgettek és jókívánságokkal láttak el, mind a maguk módján. Shannon például egy önelégült arckifejezéssel.
Jim andalgott mellénk, mikor a közönség mozgolódni kezdett, megkezdődött a népvándorlás. A legtöbben ünnepelni indultak hátra, csak páran maradtunk a színpadon. Tayjel törökülésben pihentünk középen, úgyhogy letelepedett mellénk.
- Tudjátok, azért nincs veszve minden - kezdte elég határozatlanul, mintha nem akarta volna közölni velünk a mondanivalóját. - Talán lenne valami... itt Miamiban - köhögött bele a mondatba. - A táncstúdiónál van egy megüresedett hely egy duónak. Fix fellépés havonta, plusz pedig szinte bármikor, ha hívnak. Profi felkészítő koreográfusok, ahogy azt már tapasztalhattátok. Érdekelne?
- Komolyan beszélsz? - esett le az állam, úgy tűnt az történetünk teljesen a tánc felé fordult. El se hittem, hogy maradhatunk velünk, Jimmel, Eddel és a többi elképesztő, tehetséges táncossal.
- Csak azért gondoltam, mert Ed már nehezen lenne meg nélkületek. Kötődik, vagy mi a fene - vonta meg a vállát zavartan, Tay pedig óvatosan lökött egyet a mellkasán.
- Ed kötődik, vagy inkább te? - tudakolta homlok ráncolva.
- Én? Te meg miről beszélsz? Valami érzelgős kisbabának nézel? - háborodott fel, majd a hitetlen pillantásaink után megtört. - Jó, győztetek, képtelen vagyok nélkületek tovább élni! Kelletek nekem a táncosaim közé, másképp nem megy! Könyörgöm, vállaljátok el! - nézett ránk kétségbeesetten a kopasz, megtermett, izmos férfi. Élvezet volt hallgatni.
- Viccelsz, Jim? Imádunk téged, imádjuk Edet, ott a helyünk veletek - mosolyogtam rá, mivel minden vágyam volt továbbra is velük dolgozni, annak ellenére, hogy a kiesők táborát erősítve elvesztettük Ednek a fogadást. Ráadásul korábban csattant el az a bizonyos csók, mint ahogy számította.
Ahogy említettem: mindig érkezik egy új lehetőség.

Drága olvasóim! Talán sejthetitek, hogy ez bizony az utolsó fejezet. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen vágom el a szálakat, mindenféle figyelmeztetés nélkül, de nem szerettem volna elárulni, hogy hány rész van hátra, hiszen rájöhettetek volna, hogy az bizony a kiesést jelenti. Azonban teljesen még semminek sincs vége, két további bejegyzés fog felkerülni a blogra, két nap múlva az epilógus, három nap múlva pedig egy utószó szerű firkálgatás, megspékelve a következő blogom linkjével.
Millió puszi,
Bia

2014. április 27.

Huszonhatodik fejezet: Minden okkal történik

Halihó! Íme, a huszonhatodik fejezetet is elétek tárom. Nem mondanék semmit... meglátjuk, hogy mit szóltok hozzá.
Millió puszi,
Bia

- Eddig kiváló, folytasd!
Miután dr. Cooper vonakodva bár, de engedélyezte, hogy lábra álljak és fellépjek a pénteki harmadik élő show-ban, szünet nélkül, energiát nem kímélve dolgoztunk. Tay nem meglepő módon felszívódott, minden bizonnyal Cassidyvel találkozott, Pink pedig szintén eltűnt. Így Eddel, Jimmel, Joshsal, Kimmel és Ramival próbáltam, furcsa mód egészen jól haladtunk a közös produkcióval, a kedves indiai fiúval könnyen megtaláltam a közös hangot, egy hullámhosszra kerültünk. Kimnek nem okozott gondot, hogy egyedül kell táncolnia, Tayjel már kellően begyakoroltak mindent, ezért volt most Ramin és rajtam a sor. A dél-amerikai táncművészet ülő virtuóza voltam, állva, a gyakorlatban viszont időbe tellett, míg elsajátítottam.
Minden alkalommal, mikor a testsúlyt az ominózus lábamra helyeztem, apró tűszúrást éreztem a bokámban, nem volt jelentős, esetenként viszont meglehetősen zavaró, viszont órákkal később már szinte semmit se éreztem. Csütörtök hajnalig ki sem mozdultunk a próbateremből, bár Jim útjukra engedte a másik párost, ők mégis maradni és gyakorolni szerettek volna, érhető módon. Őszintén szólva pörgősebben haladtunk, mint azt gondoltam volna. Gyorsan rákaptam erre a latinos ízre, Josh csak nevetni tudott ezen, hiszen már előre gondolta, hogy imádni fogom a könnyed mozgású táncműfajt.
Négy óra felé viszont leereszkedett közénk az álommanó és Jim sem bírta tovább, becsukta mögöttünk a tükrös próbaterem ajtaját.
Kimerülten terültem el az ágyon, abban az üdítő tudatban, hogy Tay egy másik szobában már réges-régen alszik. Szinte néhány pillanat alatt elnyomott az álom.
Csütörtök reggel a telefonom csörgésére ébredtem, kiszakított édes álmaimból, az idegesítő dallam pedig befészkelte magát az agyamba. Gondolkodás nélkül elfogadtam a hívást, már csak azért is, hogy megszűnjön a monoton csörgés, majd a fülemhez emeltem a készüléket.
- Haló - szóltam bele síron túli hangon, bárki is volt a vonal túlsó végén, biztosan azt hitte, hogy Amanda Prince zombivá változott.
- Kicsim, felébresztettelek? - tudakolta aggódva.
Kipattantak a szemeim, egy szempillantás alatt ültem fel, millió idea cikázott oda-vissza az elmémben, igyekezve utat törni a számig.
Matt.
- Igen, de már úgyis ébrednem kell - nyugtattam meg barátomat, miközben nekidöntöttem a hátamat a hűvös falnak és összeszedtem a gondolataimat.
- Mit szólnál egy ebédhez egy körül? Pink mesélte mi van a lábaddal, ha gondolod majd viszlek - nevetett szórakozottan.
- Nem kell, már sokkal jobb. Találkozzunk ott, ahol legutóbb is? - vetettem fel a helyszínt, az éttermet, ahol legutoljára találkoztunk, szintén egy ebéd erejéig.
- Az jó lenne! - csettintett vidáman, a tőle megszokott stílusban. Majd' megszakadt a szívem. - Szia! - azzal le is tette.
- Így kell lennie - ismételgettem magam mellé téve a telefont, hátha ezzel a mondattal meggyőzöm magam.
Kopogtatás rázott fel az unalomig hajtogatott szavaimból, amely furcsamód nem a bejárati ajtó irányából érkezett, hanem sokkal közelebbről, a hálószoba ajtajáról.
- Amy, én vagyok az. Ne aggódj, csak a próbák miatt jöttem - mentegetőzött rögtön Tay, nehogy idő előtt elzavarjam.
Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, a szemébe kellett néznem az előző napi beszélgetésünk után, ami az egyik legnehezebb feladatnak bizonyult.
- Gyere be! - adtam engedélyt, mire óvatosan kinyitotta az ajtót és apró lépésekkel közeledett az ágya felé, majd elérve azt leült a szélére. A padlót bámulta, véletlenül sem nézett a szemembe, amiért őszintén hálás voltam.
Az előző napi ruháit viselte, ez egyértelmű volt, jellegzetes kékes árnyalatú felsőjét és farmert. A haja - annak ellenére, hogy nem kezdett vele semmit az ébredése óta - tökéletesen állt az égnek, csakúgy, mint mindig. A szoba sötétsége kivételesen nem volt meghatározó, a függöny szét volt húzva, így minden részletét tisztán láthattam a fiúnak.
- Jim azt üzeni, hogy szerinte ésszerű lenne ma kettőnknek próbálni, holnap pedig egész nap csak a közössel foglalkoznánk - ismertette a férfi elmés terveit.
- Egyet kell értenem vele, ennek így több értelme van, mint csapongani. Viszont ma két-három órát távol leszek, addig nélkülem kell boldogulnod - húztam el a számat.
- Az utóbbi időben igazi mestere lettem - mormolta az orra alatt, mintha így elkerülhető lett volna, hogy halljam.
Próbára indultunk, mintha egy teljesen normális pár lettünk volna, olyan, mint Kim és Rami vagy Clair és Charlie, pedig messze álltunk ettől. A feszültséget késsel lehetett vágni kettőnk között, akaratosan és elszántan kerültünk a szemkontaktust, nehogy véletlenül összeakadjanak a tekinteteink és tudjunk olvasni egymás fejében, lelkében. Szinte nem is figyeltünk a másikra, megpróbáltuk kiszorítani egymást a légkörből, hátha akkor könnyebb megbirkózni a kialakult kínos helyzettel.
Ez az állapot a próbateremig volt tartható, ahol már egymás vállába kapaszkodva kellett egy salsával rokonműfajt produkálnunk. Csapnivalóan adtuk át az érzelmeket, aminek elviekben makulátlanul kellett volna megjelennie tánc közben.
Zavart a tradicionális zene századjára való hallgatása, zavart Josh fejcsóválása, Ed vörösen csillogó szemei, Jim sóhajtozása, Tay keze a testemen, ahogyan le-föl járt. Képtelen voltam koncentrálni, tehát inkább azt tűztem ki célul, hogy túléljem azt a pár órát, aztán már Matt karjaiba hullhatok.
Hála az égnek, fél egykor már úton voltam, könnyed nyári szerelésben, hogy még véletlenül se legyen melegem. Szinte ösztönösen kanyarogtam az utcák szabálytalan rendszerében, nem először vágtam neki annak az étteremnek, ráadásul a város ezen részében minden olyan közel volt, hogy útközben szembejött a szupermarket, ahol Tayjel egyszer bevásároltunk, a felhőkarcolók tengere, ahol a konditerem terült el az egyik emeleten, valamint a park, ahol néhány adás előtt várakoznunk kellett.
Matt előtt érkeztem meg a szinte teljesen üres étterembe, estefelé sokkal nagyobb a forgalom, mint kora délután. Így hát egy pincér által mutatott asztalnál foglaltam helyet, rendeltem magamnak és a barátomnak innivalót, majd türelmesen vártam az érkezésére. A mindig pontos fiú néhány perccel később be is toppant, szemeivel engem keresve, aztán boldogan intve leült velem szemben.
- Nem akarok köntörfalazni - kezdte kiroppantva egy ujját. Rosszat sejtettem, nem volt szokása így indítani egy ebédet, idegesség csillogott a szemében, szóval felkészültem a legrosszabbra is.
Belekortyolt a vizébe, amit neki kértem, majd a kezemért nyúlt és miután megkaparintotta azt, újra szólásra nyitotta a száját.
- Beszéltem Pinkkel, mindenről tudok.
Csupán ez a négy szócska hatolt a fülembe, mégis egész viharokat indított be. Összeszorult a gyomrom, ahogy arra gondoltam, hogy miféle durva és kegyetlen dolgokat állíthatott rólam Pink, azután, hogy látta az ő és Tay közti csókra való reakciómat. Mindkét hozzám legközelebb álló személy elég jól ismert már ahhoz, hogy pontosan tudja, még talán nálam is jobban, hogy mit éreztem a párom iránt. Rettegtem Matt további eszmefuttatásától, féltem, hogy megbántottam, őt, aki mindenkinek jobban szeret. Fájt a gondolat, hogy egy olyan srác, mint Tay, képes ilyesmikre késztetni, képes előhozni belőlem valakit, aki nem akarok lenni. Aki beleszeret egy másik fiúba, miközben barátja van, ez pedig nem helyes, a legkevésbé sem az. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, azt kívántam bár megnyílna alattam a föld és eltávolodnék mindentől.
Arcomat tenyereimbe temettem, hogy addig se kelljen szembenéznem vele, szembenéznem magammal, hogy mennyire borzalmas nőszemély vagyok.
- Annyira sajnálom - kezdtem, mintha ezzel jóra lehetett volna fordítani a tetteimet, az érzéseimet.
Matt ismét a kezemért nyúlt, amelyet az előbb kirántottam szorításából, hogy eltakarhassam vele a vörösen fénylő képemet.
- Kicsim, nézz rám! - utasított kedvesen, legnagyobb meglepetésemre pedig egy mosolygó egyénnel találtam szemben magam. - Már a legelején tudtam, hogy így fog történni. Nem te tehetsz róla, hogy beleestél, ő sokkal inkább hozzád való, mint én. Tud táncolni és akar gyerekeket. Szedd össze magad és legyünk őszinték egymáshoz.
Mély levegőt vettem és kész voltam civilizált ember módjára kommunikálni vele.
- El kell hinned, hogy én sem akartam, hogy ez így történjen. Te is pontosan tudod, hogy mennyire gyűlöltem őt, tiszta szívemből - túrtam bele a hajamba összezavarodva, azt sem tudtam, hogy mi változott.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy ha valakit utálni akarsz, előbb-utóbb elkezded kedvelni, mert a negatív tulajdonságai mellett felismered a pozitívakat is. Az a sanda gyanúm, hogy veled éppen ez történt az utóbbi időszakban.
- Nem is haragszol rám emiatt? - húztam össze a szemöldökeimet értetlenül, tombolnia kellett volna, amiért így éreztem.
- Bár Pink szerint igen, de én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem voltál hűtlen hozzám. Nekünk találkoznunk kellett, segítenem kellett rajtad, hogy újra talpra állhass, és három év alatt az önbecsülésedet is visszaadtam, az én jelentőségem csupán ennyi volt a te életedben. Fiatal koromban majdnem egy évig jártam különböző tanító körökbe, ahol megértettem a földi halandóság értelmét, csak nem akartalak ezzel a spirituális oldalammal megijeszteni. Mindössze arról van szó, hogy én csak egy fejezet voltam, nem pedig a könyv vége, ami egyáltalán nem baj, sőt, a legszebb éveimet te adtad, ezért pedig hálás vagyok. Tudom, hogy szeretsz engem, én is szeretlek téged. És ahogy valaki szereti mindkét szülőjét, úgy szerethet több nőt és több férfit, semmi akadálya! Mondok még jobbat, nem csak Tayt és engem szeretsz, de még Wayne-t is, igen! Ha valami igazi, akkor az sosem múlik el, akkor sem, ha továbblépünk.
Szíven ütött a monológja, persze jó értelemben. Úgy beszélt hozzám, mint még soha előtte, mintha egy Földre szállt angyallal társalogtam volna. Megértette velem, hogy nem szabad bűntudatot éreznem azért, mert Tay iránt gyengéd érzelmeket táplálok, hiszen ez volt megírva, így lett eltervezve. Ugyanakkor elszomorított a gondolat, hogy többé nem fogja az életemet szépíteni.
- Őrülten fogsz hiányozni - ismertem be, ahogy szorított egyet mindkét kezemen, immáron a másik is az övében pihent.
- Te is nekem, elhiheted - küldött felém egy forró mosolyt. - De Tay majd elfeledteti veled a létezésem, biztos vagyok benne, hogy kitartóan fog szeretni.
- Az sem biztos, hogy egyáltalán érez valamit irántam, különben miért csókolta volna meg Pinket? - sóhajtottam fel.
- Nem ma és nem holnap, de egyszer meg fogja köszönni nekem, hogy elengedtelek - bólintott megerősítésképp a mondata után.
A pincér a létfontosságú jelenetünk közepette vette fel a további rendeléseinket, már gyakorlottak voltunk, bele se néztünk az étlapba.
- Mi lesz Rachellel? - tudakoltam csalódottan, hiszen így már vele sem tarthattam többé a kapcsolatot.
- Tudom, hogy imádjátok egymást, de az emberek ki-be járkálnak az életünkből, anélkül, hogy észrevennénk. Azt pedig jegyezd meg, hogy mindig jön egy új, sosem maradsz barátnő nélkül - bölcselkedett megállás nélkül, mint egy hetven évet élt, mindent látott bácsi.
- Úgy érted, hogy van még egy olyan megszállott feminista, mint ő? - vigyorodtam el a gondolatra, hogy ha egyszer találkoznának, az jelentené a világ végét. Az energiájuk és az elszántságuk alapjaiban zúzná rommá a bolygót.
- Arra céloztam, hogy nem tudsz egyedül maradni, valaki mindig szeretni fog, legyen szó fiúról, lányról, mutáns marslakóról... - tekerte egyre tovább a gondolatmenetét, mire az furcsa fordulatot vett, nekem pedig nevetnem kellett.
- Fogunk még valaha találkozni?
- Egyértelműen - vágta rá.
- Tényleg? Mikor?
- Holnap a fellépéseden ott fogok ülni az egyik sorban. Már megvan a protekciós jegyem, nem fogom elvesztegetni! - tettetett felháborodást játékosan.
Kihagyott egy ütemet a szívem, csak akkor tudatosult, egy nappal az esemény előtt, hogy nekem bizony ki kell állnom több millió ember elé, egy olyan műfajt produkálva, amit néhány napja tanultam, leheletnyit még mindig fájó bokával, Tayjel az oldalamon, ami valljuk be, már önmagában is tragédia. Főleg, ha azt vesszük, hogy jelen pillanatban mennyire gyötrelmes volt a kapcsolatunk. Tehát fel kellett tennem magamban a kérdést, hogy mi az, ami igazán fontos és lényeges, mi az, amire koncentrálnom kell. Bárhogy csűrtem-csavartam a helyzetet, mindenképp a tánc volt a nyertes, amit úgy is értelmezhetnénk, hogy a "munkába menekültem" leginkább Tay elől, azt hiszem. Ami nehéz úgy, ha a munka tulajdonképpen őt jelenti, de meg kellett birkóznom a dolgokkal, bármennyire is nehezemre esett. Hozzá kellett simulnom, bele kellett kapaszkodnom, a szemébe kellett néznem és el kellett viselnem a szívemet nyomó fájdalmat, miszerint talán sosem alkotunk majd egy párt a való életben. Furcsa, hiszen pár héttel azelőtt még a táncban sem voltam képes együttműködni vele, ekkor pedig már a magéletben is kész lettem volna ilyesmire.
Ahogy Mattre emeltem a tekintetem, elfogott egyfajta jól döntöttem érzés, nem ringathattam mindkettőnket tovább abba a látszatba, hogy együtt tudunk maradni. Őszintén megnyugodtam, hogy nem bántottam meg és nem okoztam neki csalódást az érzelmeimmel. Talán felfoghattam volna egyfajta kudarcként is a szakítást, mégis tudtam, hogy ennek is megvan a maga oka.
- Az emlékeinkben örökre élni fog a másik, az kitörölhetetlen. Most pedig fogyasszuk el az ebédünket úgy, mint két kedves ismerős, mit szólsz hozzá? - vetette fel elvigyorodva.
Egy órával később már úton voltam visszafelé, azzal búcsúztunk el, hogy másnap úgyis találkozunk. Délutáni állásba hanyatlott a tűző Nap, perzselte a hátamat és majd' kiégette a szemeimet, úgyhogy sietős léptekkel tértem vissza a Just Dance! házba, ahol senki sem lézengett a folyosón lázas gyakorlások közepette. Ennek ellenére nem úsztam meg a társaságot, Kim rontott ki a próbatermük ajtaján feldúltan, biztosan megszenvedtek a heti feladattal. Amint megpillantott széles mosoly ült ki az arcára, azon nyomban faggatni kezdett.
- Merre jártál, csavargó? - tudakolta izgatottan. - Ed már az összes körmét lerágta, retteg a holnaptól, talán még Taynél is jobban, aki fel-alá járkál már vagy két teljes órája! - újságolta egy sunyi, pletykás arckifejezéssel, mégis elmosolyodtam rajta.
- Matt-tel voltam, ebédeltünk - feleltem.
Kim arcán ezerféle érzelem suhant át egy röpke pillanat alatt, majd mielőtt leállíthattam volna a kurta elméje kombinálását, már ki is bökte:
- Már nem is olyan tökéletes a tökéletes pasi? - érdeklődött felvont szemöldökkel, és bár minden vágyam volt kicsit átrágni a helyzetet valakivel, tartanom kellett a számat, ha én akartam lenni az a bizonyos személy, aki Tayjel közli ezt.
- Minden rendben van köztünk, állítsd le az agyad! - löktem vállon nevetve, mire vonakodva, de visszatért a próbájához Ramival.
Óvatosan nyitottam ki a tükrös terem ajtaját, erre Jim, Ed és Josh mind nekem támadtak.
- Amy, végre! - mondogatták.
- Hol voltál? - szögezte nekem Ed, mintha bármi köze lett volna hozzá. Tay a padomon ülve felemelte a tekintetét és várta a válaszomat, tökéletes lehetőséget nyertem ezzel.
- A barátommal ebédeltem... - túrtam bele a hajamba görccsel a gyomromban, Tay pedig hitetlenkedve elfordította a fejét és kínosan mosolygott.
Ed igyekezett lenyugtatni magát, a teremben körözött, Jim a magnó mellett térdepelve unatkozott tovább, Josh pedig várta, hogy végre elkezdhessük a munkát. Elhelyezkedtem Tay mellett és készültem bejelenteni a nagy hírt, hátha hatással lesz rá.
- Tudod, megbeszéltük, hogy...
- Ne sértődj meg, de cseppet sem érdekelnek a szaftos részletek, tőlem azt kezdesz azzal a nyálgéppel, amit csak akarsz - közölte teljesen közömbös, semleges stílusban.
Nyálgép... pont ezzel a szóval illette legelőször is.
Közel álltam ahhoz, hogy a fejéhez vágjam az ijesztő góttal való csókját, már a nyelvem hegyén volt a kidolgozott mondat, mégsem tettem meg. Lenyeltem mindent, ami kitörni készült, úgy döntöttem a táncot helyezem előtérbe, felpattantam és a terem közepén megtorpanva bepozicionáltam a kezeimet a levegőbe, csak rá várva.
- Munkára! - nyomatékosítottam a beállásomat, mire összeszedte magát és készen állt arra, hogy a latin stílushoz való érzéket imitálva lejtsen velem egy táncot.

Tizenegy körül már muszáj volt lefeküdnünk, alig állt a lábán a csapat, lehetetlen volt ilyen fáradtan bármit is véghez vinni.
Talán hajnali egy óra lehetett, mikor kopogtattak az ajtónkon, odakint a bejáratnál. Felébredtem rá, de eszem ágában sem volt fölkelni, mert minden bizonnyal megrángattam volna azt, aki ilyenkor képes zargatni. Azonban azt még kevésbé szerettem volna, hogy Tayt is kitaszítsa álmaiból a kopogtatás, nem akartam újabb kínos beszélgetéseken átesni. Úgyhogy kénytelen voltam résnyire nyitott szemekkel és remegő lábakkal elmászni az ajtóig, majd felnyitni azt. Viszont ahogy kinyitottam, úgy be is csuktam az ajtót, amint megpillantottam a mögötte álló személyt.
- Ennyire nem lehetsz kegyetlen, hogy éjjel törsz ránk!
- Ennyire nem lehetsz bunkó, hogy rám csapod az ajtót!
Pink türelmetlenkedett a másik oldalon, néhány másodperc alatt lenyugtattam magam, végül pedig beengedtem. Fejbólintással köszönte meg kedvességemet, végül némi kellemetlen toporgás után mindketten helyet foglaltunk a kanapén és kezdődhetett, bármi is az, aminek kezdődnie kellett.
- Beszéltél vele? - tette fel azt a kérdést, ami a kettőnk helyzetében többféle jelentést hordozott, először is fogalmam sem volt róla, hogy pontosan kire gondol.
- Nem lett volna szabad megcsókolnod, egyszerűen értelmetlen és kész! Nem emlékszel az első találkozásotokra, miféle dolgokat aggatott mindannyiótokra? Azért mert elvonási tüneteid vannak, még nem kell minden próbateremben várakozó szerencsétlent elkapni egy körre, annak ellenére, hogy az illető még benne is lenne! A másik pedig, hogy nem volt felhatalmazásod, nem volt jogod elmondani neki, alattomos cselekedet volt, hátba támadtál! Tudom, hogy utálod őt, tudom, hogy vágytál a szakításunkra, de ez mindenképp rosszindulatú húzás volt, még tőled is. Miért, csak ennyit tudok kérdezni, miért?
Figyelmesen végighallgatta a kitörő vulkánt, a feszültséget valahogyan ki kellett adnom, hát szembesítettem az érzéseimmel.
- Te mindvégig azt hitted, hogy Matt az, aki téged olyan jól ismer, pedig nem tud semmit. Nem tudná a hangszínedből megállapítani, hogy milyen a hangulatod, nem tudná egy üzenetből kisilabizálni, hogy tetszik neked egy srác, nem lenne képes órákon keresztül csöndben várni, míg abbamarad a sírásod, nem volt ott melletted a legnehezebb időkben, nem fojtotta meg kis híján Sam biztosurat mikor közölte a sokkoló híreket, nem értheti meg, amit csak egy lány tud, nem fog öltözködési tanácsokat adni, nem fog azért elbújni, hogy te érvényesülhess. Soha nem volt és soha nem lesz igazi, feltétel nélküli barátnőd.
A beszéde csapongó volt és elég furcsa, éppen ezért lehettem biztos abban, hogy a hozzám legközelebb álló személlyel folytatok eszmecserét. Pink már csak ilyen...
Mély érzelmeket váltottak ki belőlem a szavai, kétségtelenül igaza volt, semmibe sem tudtam belekötni, még ha akartam volna se. Valóban ő volt az, aki a legnehezebb időkben mellettem állt, akire bármikor számíthattam. Talán Pink nem a legtökéletesebb ember a Földön, bonyolult a szerelmi élete, határozatlan, gyűlöl dolgozni és képtelen takarékoskodni, ennek ellenére szeretetreméltó és a barátnőm. Amiből nem sok adatott meg, szóval nem árt vigyázni rá és ápolni a kapcsolatot.
- Sajnálom - csak ennyit tudtam kinyögni, ezt az értelmetlen, jelen pillanatban semmit nem érő szót.
- Nincs mit, én jól vagyok. A kérdés már csak az, te jól vagy-e? Véghez vittem egy tervet, aminek kulcsszereplője voltál, anélkül, hogy tudtál volna róla. Tudtam, biztos voltam benne, hogy táplálsz valamiféle szeretetszerű érzelmeket Tay iránt, meg kellett bizonyosodnom, ezért csókoltam meg. Ne aggódj, tapasztalt ribanc lévén egyszerűen csak letámadtam, nem volt köze különösebben a dologhoz, abban reménykedtem, hogy az egész ház erről fog sugdolózni, de szerencsém volt, hiszen besétáltál, ennél jobban el sem sülhetett volna. A reakciód alapján még a vak is látja, hogy belezúgtál Taybe, ami nem lehetett nehéz, tekintve, hogy minden időt együtt töltötök. Az én célom az volt, hogy felismerd ezt és lépéseket tegyél az ügy érdekében, az első pedig az lett volna, hogy szakítasz Matt-tel. Megtörtént? - emelte a magasba a szemöldökeit erős kérdő hangsúllyal megtoldva az utolsó mondatot. Bólintottam, mire folytatta. - Ezután már csak azt kell elérned, hogy Tay bevallja az érzéseit. Mikorra tervezed kihúzni belőle? Csak azért, mert mindenképp szeretnék ott lenni, szeretném azt hinni, hogy közöm van a dologhoz.
- Nem hinném, hogy volna mit kihúzni belőle. Úgy értem... mikor először találkoztunk, a regisztráció előtt néhány pillanatnyi szemkontaktust létesítettünk, ami meglepően mély hatást gyakorolt rám, viszont utána rögtön a gúnyolódásával jelent meg. Ez később sem szűnt meg, én pedig nem vágytam másra, csak egy kicsike elismerésre tőle, hogy tudjam jól csinálom, amit csinálok. Belefáradtam, érted? Egyszerűen meguntam a várakozást, meguntam, hogy arra várok, ami sosem fog bekövetkezni, sosem fog igazán elismerni engem, sosem fogja beismerni, hogy tudok, tényleg tudok táncolni - hadartam megállás nélkül. - Fáj a gondolata annak, hogy Cassidy mellett fog megöregedni, de ha együtt kéne lennünk már együtt lennénk. Gyerekkora óta ismeri, mindig is őt szerette, az meg nem múlik el csak úgy, biztos vagyok benne, hogy vissza fog menni hozzá, hacsak nem tette már meg. Gondolkodtam és rájöttem, hogy fölöslegesen töröm magam, fölöslegesen képzelem el, ahogy megcsókol, fölöslegesen nézek mélyen a szemébe, van, ami sosem változik - sóhajtottam fel drámaian, mintha ez bármit is megváltoztathatna.
Pink egyik fejét oldalra billentette a sötétben, úgy hallgatta az okfejtésemet. Néhány percig nem reagált, talán hagyta leülepedni a hallottakat, majd megszólalt:
- Minden további tett már a te döntésed, az én munkám eddig tartott. Viszont azt ne felejtsd el, hogy Davisszel mindig melletted fogunk állni, ha Matt és Rachel már kiléptek az életedből.
Ez volt a tökéletes végszava a beszélgetésnek.